-Ki tudná megfogalmazni, mi a halál? -kérdezte a tanárnő, miközben végig sétált a padok között. Eszem ágában sem volt meghallani a kérdést, nemhogy még meg is válaszoljam. -Senki?
Kisvártatva, az egyik csoporttársam megszólalt. Egy nagy darab fiúról volt szó, akit gyakran láttam a pompon lányok környékén ólálkodni. -A halál elsődleges értelmezésben biológiai esemény, az a folyamat, mikor az élő szervezet komplex működése leáll. Másrészt az ember számára távolról sem pusztán fizikai, fiziológiai jelenség, hanem egyben a legnagyobb és legnehezebb létkérdések egyike.
-Valaki más, aki nem telefonból olvassa ki? -Nos igen, idős a tanárnő, de nem hülye.
Szerettem volna kibújni a téma alól, ezért észrevétlenül a fülemre tapasztottam a kezem és kifelé kezdtem bámulni. Miért kell ilyesmiről tanulni? Az ember életében egyszer úgyis bekövetkezik a halál. Lehet, más a felfogásom, de amíg nem érzem a közeledtét, addig nem is akarok vele foglalkozni, vagy akár egy percet is rá gondolni.
-Élet és halál. Bárhogy tiltakozunk ellene, nem választható szét. Amikor a halálhoz való viszonyunkról beszélünk, az élethez való viszonyunkról is vallunk. -szűrődött be ujjaim közt a lecke. Ezek szerint, ha félek a haláltól, félek az élettől is? Ha átlagos emberként élném az életet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt megcáfolnám, de nem vagyok átlagos. Az én életemben előfordul a veszély. Míg valaki arról panaszkodik, hogy mit vegyen fel másnap az iskolába, addig én a családom miatt aggódók. Félek, hogy egyszer bekövetkezik, ami a szüleimmel. Ránk találnak és megölnek. Voltak árulkodó jelek erre, nem is egyszer. Sőt, csak ezt álmodom. Látom a családomat meghalni. Megráztam a fejem, hogy minden ilyen gondolat elszálljon. A parkolóra kezdtem koncentrálni. Megszámoltam a kocsikat, megpróbáltam kitalálni, melyiknek mi a márkája. Néztem a főúton elhaladó járműveket, ahogy rohannak bele a világba. Néha, komolyan azt gondolom, hogy a saját vesztükbe sietnek. De miért? Miért nem érnek rá?
Lehajtottam a fejem a padra és kizártam a külvilágot, amennyire csak tudtam. Néha elkaptam egy két szófoszlányt az öngyilkosságról és arról, hogy mi az a három, aminek teljesülni-e kell, hogy bekövetkezzen, de ennyi abba is maradt. Nem akartam a szüleim halálára gondolni, nem akartam semmit. Lélekben felkészítettem magam, hogy ha már ezt az órát vettem fel, tanulni fogunk erről is, de úgy látom mégsem vagyok kész erre. Még nem. Amíg nem teszem túl magam, addig úgy érzem, nem élhetek felszabadult és boldog életet. Üresnek érzem magam, annak ellenére, hogy velem van a bátyám és tudom, hogy a nagybátyánk mindent megad nekünk. Szeretethiányban nem szenvedek, de mégsem teljes minden. Szükségem van valamire, valakire.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Felkaptam a fejem, körbenéztem óvatosan, de semmi. Aztán a hideg szellő csiklandozta meg a nyakam. Végig futtattam szemem az összes ablakon, nincs-e valamelyik nyitva, de mostanra már az is csukva volt, ami az óra elején bevágta az ajtót. Miután nem fedeztem fel semmilyen furcsa dolgot, lejjebb csúszva székemen, próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, amikor olyan érzés kerített hatalmába, mintha tűvel szurkálnának. Feltornázva magam rendes ülőhelyzetbe, a nyakamhoz simítottam, de semmit nem tapasztaltam. Furcsa is lett volna. De valami még mindig nem hagyott nyugodni, olyan volt, mint amikor erősen szuggerálnak. Most már tudom milyen érzés lehet, amikor azt mondják, lyukat éget az ember hátába. A szemem sarkából ekkor mocorgást vettem észre a sarokból. Lehetetlen, hiszen az utolsó padsor üres.
Lassan abba az irányba fordítottam a fejem. Megugrottam, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy fiú ült ott. Bárhonnan felismerném ezt a szempárt. Ez az a srác, akivel a folyosón is találkoztam. De hogy került ide, mikor jött be? És miért bámul így? Olyan nem is tudom. Csodálkozó, boldog és nem hiszi el amit lát. Vagy valami hasonló. Nyugodt volt, de mégis izgatott. A szája sarkából az a kis mosoly elárulta. A szeme az én szemembe mélyedt és nem akarta elengedni. Fogvatartott. Félelmetes, de mégis gyönyörű. Ez a tekintet...nem evilági. A kezem reszketni kezdett, minden porcikám érezte, a rosszat, az idegent, a másságot.
"Mina" -hallottam meg nevemet. Levettem a tekintetem a fiúról és a tanárnőre néztem, de ő nem figyelt, éppen a csoportnak magyarázott.
"Wilhelmina" -talán az egyik srác szórakozik velem, de ekkor rá kellett jönnöm, hogy a hangokat csak én hallom, a fejemben. Ijedten fordultam az idegen fiú felé, aki azóta sem vette le rólam a pillantását. Ott ült a padban és maga volt a megtestesült nyugalom. Egy árva szót nem szólt, csak mosolygott. Kivert a víz tőle. Megijesztett. Lehetetlen, hogy ennek a srácnak a hangját hallottam. Képtelenség. Megint csak beképzelem magamnak.
Félve végig mértem, tetőtől talpig. Ébenfekete haja kuszán állt feje tetején, pajkos kisugárzást kölcsönözve neki. Egy két tincs a homlokára lógott. Rikító kék szeme akárcsak az enyém, világított rajta. Félelmetes összhatásban volt a két ellentét. Mint a sötétség és a tisztaság. Nem volt erős, férfias arca, de mégis tekintélyt parancsoló, félelmet keltő. Széles vállaira és látszólag izmos mellkasára rásimult a pólója. Micsoda karizmos. Jézusom! Csaptam magam homlokon és megráztam magam. Miről beszélek? Ettől a sráctól a hideg kiráz.
-Miss Jones! Van esetleg valami probléma? -ijedten fordultam Mrs. Greene felé. Már hogyne volna!!
-Tulajdonképpen... -a tanárnőről a fiúra néztem, de az eltűnt. -Mi a...? De hát az előbb még...
-Ne is foglalkozzon vele Tanárnő, Jonesnak problémái vannak a fejében. -szólalt meg egy pompon lány, erre mindenki röhögni kezdett. Égő fejjel csúsztam le a székemben. El akartam tűnni a szemük elől.
Miután Mrs. Greene került ismét a figyelem középpontjába, félve a saroknál lévő székre néztem, de nem volt ott. Tényleg eltűnt. Beképzeltem az egészet vagy mi? Add Uram, hogy csak a fejem játszik velem!
-Wilhelmina? -ugrottam egyet ültemben és kihúzva magam a tanárnőre néztem. -Minden rendben? -egyik szemöldökömet felhúzva pillantottam rá. Halkan felnevetett és folytatta: -Már kicsengettek. -haptákba vágtam magam és egy elnézést kérő mosollyal, fejemet vakargatva siettem ki a teremből.
A konyha udvarában találtam rá barátnőmre, aki a szokásos helyünkre ült le, a bejárathoz közeli asztalhoz, ahonnan az egész udvart beláttuk. Éppen egy csokival töltött fánkot majszolt, ezért nem vett észre.
-Mondd, hogy nekem is hoztál kaját. -huppantam le mellé. Valamit halandzsázni kezdett, de mivel tele volt a szája, egy árva szót nem értettem meg belőle. Két tálca volt előtte, az egyiket elém tolta. Egy dobozos almalé, egy vaníliás fánk, egy epres croissant és egy húsos szendvics volt rajta. A kezembe vettem a croissant és jóízűen beleharaptam. -Szóval, mit is mondtál? -kérdetem két falat között.
-Azt, hogy ha rajtad múlna nem lenne kajánk.
-Ugyan miért? -hüledeztem.
-Mert lassú vagy és mire ideérnél, elkapkodnák a legjobbakat. -rázza meg előttem a második fánkját.
-Még szerencse, hogy itt vagy nekem. -mosolyogtam, majd belekezdetem a fánkomba.
-Hihetetlen vagy! -értetlen fejjel néztem rá. -Még mindig édes után sós. -céloz az evési szokásomra, miközben az ő szája már megint tele van.
-Hihetetlen, még mindig nem tudsz enni. -bevágja a sértődötted, majd amikor már nem bírja tartani magát, mindkettőnkből kibukik a nevetés.
Már az almalevemnél tartva és megzavarva a diákok nézelődésében, Nicol az asztal alatt finoman bokán rúg.
-Mi van? -simítok végig fájó pontomon.
-Ha azt mondom a bátyádnak, hogy couche avec moi, megteszi? -kérdezi és összekulcsolt ujjaira támaszkodva várja a válaszomat.
-Azt se tudom mit... -ekkor a tömeg közepén megpillantom őt. Ott áll és csak bámul rám azzal az ijesztő vigyorával.
-Azt hogy feküdj le velem. -büszkélkedik Nic a francia tudásával, de most egy cseppet sem érdekel. Ahogy egy nagyobb tömeg elindul és látom ahogy velük együtt ő is, felpattanok és utána megyek. Az iskolába érve, a diákok két irányba osztódtak, de őt sehol nem találtam. Elfordultam balra is és jobbra is, de megint eltűnt. Egyszerűen köddé vált.
-Mina! -rohant utánam Nicol. -Hova az istenbe szaladtál? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. -lépett elém és nevetett az arckifejezésemen. Ha tudnád, hogy tulajdonképpen úgyis érzem, lehet te sem nevetnél.
Ott álltam az iskola folyosóján, ide-oda kapva a fejem, hogy megtaláljam, de nyoma sincs neki.
Meg kell tudnom ki ő? Vagy jobb lenne elkerülni a bajt?
Kisvártatva, az egyik csoporttársam megszólalt. Egy nagy darab fiúról volt szó, akit gyakran láttam a pompon lányok környékén ólálkodni. -A halál elsődleges értelmezésben biológiai esemény, az a folyamat, mikor az élő szervezet komplex működése leáll. Másrészt az ember számára távolról sem pusztán fizikai, fiziológiai jelenség, hanem egyben a legnagyobb és legnehezebb létkérdések egyike.
-Valaki más, aki nem telefonból olvassa ki? -Nos igen, idős a tanárnő, de nem hülye.
Szerettem volna kibújni a téma alól, ezért észrevétlenül a fülemre tapasztottam a kezem és kifelé kezdtem bámulni. Miért kell ilyesmiről tanulni? Az ember életében egyszer úgyis bekövetkezik a halál. Lehet, más a felfogásom, de amíg nem érzem a közeledtét, addig nem is akarok vele foglalkozni, vagy akár egy percet is rá gondolni.
-Élet és halál. Bárhogy tiltakozunk ellene, nem választható szét. Amikor a halálhoz való viszonyunkról beszélünk, az élethez való viszonyunkról is vallunk. -szűrődött be ujjaim közt a lecke. Ezek szerint, ha félek a haláltól, félek az élettől is? Ha átlagos emberként élném az életet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt megcáfolnám, de nem vagyok átlagos. Az én életemben előfordul a veszély. Míg valaki arról panaszkodik, hogy mit vegyen fel másnap az iskolába, addig én a családom miatt aggódók. Félek, hogy egyszer bekövetkezik, ami a szüleimmel. Ránk találnak és megölnek. Voltak árulkodó jelek erre, nem is egyszer. Sőt, csak ezt álmodom. Látom a családomat meghalni. Megráztam a fejem, hogy minden ilyen gondolat elszálljon. A parkolóra kezdtem koncentrálni. Megszámoltam a kocsikat, megpróbáltam kitalálni, melyiknek mi a márkája. Néztem a főúton elhaladó járműveket, ahogy rohannak bele a világba. Néha, komolyan azt gondolom, hogy a saját vesztükbe sietnek. De miért? Miért nem érnek rá?
Lehajtottam a fejem a padra és kizártam a külvilágot, amennyire csak tudtam. Néha elkaptam egy két szófoszlányt az öngyilkosságról és arról, hogy mi az a három, aminek teljesülni-e kell, hogy bekövetkezzen, de ennyi abba is maradt. Nem akartam a szüleim halálára gondolni, nem akartam semmit. Lélekben felkészítettem magam, hogy ha már ezt az órát vettem fel, tanulni fogunk erről is, de úgy látom mégsem vagyok kész erre. Még nem. Amíg nem teszem túl magam, addig úgy érzem, nem élhetek felszabadult és boldog életet. Üresnek érzem magam, annak ellenére, hogy velem van a bátyám és tudom, hogy a nagybátyánk mindent megad nekünk. Szeretethiányban nem szenvedek, de mégsem teljes minden. Szükségem van valamire, valakire.
Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Felkaptam a fejem, körbenéztem óvatosan, de semmi. Aztán a hideg szellő csiklandozta meg a nyakam. Végig futtattam szemem az összes ablakon, nincs-e valamelyik nyitva, de mostanra már az is csukva volt, ami az óra elején bevágta az ajtót. Miután nem fedeztem fel semmilyen furcsa dolgot, lejjebb csúszva székemen, próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, amikor olyan érzés kerített hatalmába, mintha tűvel szurkálnának. Feltornázva magam rendes ülőhelyzetbe, a nyakamhoz simítottam, de semmit nem tapasztaltam. Furcsa is lett volna. De valami még mindig nem hagyott nyugodni, olyan volt, mint amikor erősen szuggerálnak. Most már tudom milyen érzés lehet, amikor azt mondják, lyukat éget az ember hátába. A szemem sarkából ekkor mocorgást vettem észre a sarokból. Lehetetlen, hiszen az utolsó padsor üres.
Lassan abba az irányba fordítottam a fejem. Megugrottam, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy fiú ült ott. Bárhonnan felismerném ezt a szempárt. Ez az a srác, akivel a folyosón is találkoztam. De hogy került ide, mikor jött be? És miért bámul így? Olyan nem is tudom. Csodálkozó, boldog és nem hiszi el amit lát. Vagy valami hasonló. Nyugodt volt, de mégis izgatott. A szája sarkából az a kis mosoly elárulta. A szeme az én szemembe mélyedt és nem akarta elengedni. Fogvatartott. Félelmetes, de mégis gyönyörű. Ez a tekintet...nem evilági. A kezem reszketni kezdett, minden porcikám érezte, a rosszat, az idegent, a másságot.
"Mina" -hallottam meg nevemet. Levettem a tekintetem a fiúról és a tanárnőre néztem, de ő nem figyelt, éppen a csoportnak magyarázott.
"Wilhelmina" -talán az egyik srác szórakozik velem, de ekkor rá kellett jönnöm, hogy a hangokat csak én hallom, a fejemben. Ijedten fordultam az idegen fiú felé, aki azóta sem vette le rólam a pillantását. Ott ült a padban és maga volt a megtestesült nyugalom. Egy árva szót nem szólt, csak mosolygott. Kivert a víz tőle. Megijesztett. Lehetetlen, hogy ennek a srácnak a hangját hallottam. Képtelenség. Megint csak beképzelem magamnak.
Félve végig mértem, tetőtől talpig. Ébenfekete haja kuszán állt feje tetején, pajkos kisugárzást kölcsönözve neki. Egy két tincs a homlokára lógott. Rikító kék szeme akárcsak az enyém, világított rajta. Félelmetes összhatásban volt a két ellentét. Mint a sötétség és a tisztaság. Nem volt erős, férfias arca, de mégis tekintélyt parancsoló, félelmet keltő. Széles vállaira és látszólag izmos mellkasára rásimult a pólója. Micsoda karizmos. Jézusom! Csaptam magam homlokon és megráztam magam. Miről beszélek? Ettől a sráctól a hideg kiráz.
-Miss Jones! Van esetleg valami probléma? -ijedten fordultam Mrs. Greene felé. Már hogyne volna!!
-Tulajdonképpen... -a tanárnőről a fiúra néztem, de az eltűnt. -Mi a...? De hát az előbb még...
-Ne is foglalkozzon vele Tanárnő, Jonesnak problémái vannak a fejében. -szólalt meg egy pompon lány, erre mindenki röhögni kezdett. Égő fejjel csúsztam le a székemben. El akartam tűnni a szemük elől.
Miután Mrs. Greene került ismét a figyelem középpontjába, félve a saroknál lévő székre néztem, de nem volt ott. Tényleg eltűnt. Beképzeltem az egészet vagy mi? Add Uram, hogy csak a fejem játszik velem!
-Wilhelmina? -ugrottam egyet ültemben és kihúzva magam a tanárnőre néztem. -Minden rendben? -egyik szemöldökömet felhúzva pillantottam rá. Halkan felnevetett és folytatta: -Már kicsengettek. -haptákba vágtam magam és egy elnézést kérő mosollyal, fejemet vakargatva siettem ki a teremből.
A konyha udvarában találtam rá barátnőmre, aki a szokásos helyünkre ült le, a bejárathoz közeli asztalhoz, ahonnan az egész udvart beláttuk. Éppen egy csokival töltött fánkot majszolt, ezért nem vett észre.
-Mondd, hogy nekem is hoztál kaját. -huppantam le mellé. Valamit halandzsázni kezdett, de mivel tele volt a szája, egy árva szót nem értettem meg belőle. Két tálca volt előtte, az egyiket elém tolta. Egy dobozos almalé, egy vaníliás fánk, egy epres croissant és egy húsos szendvics volt rajta. A kezembe vettem a croissant és jóízűen beleharaptam. -Szóval, mit is mondtál? -kérdetem két falat között.
-Azt, hogy ha rajtad múlna nem lenne kajánk.
-Ugyan miért? -hüledeztem.
-Mert lassú vagy és mire ideérnél, elkapkodnák a legjobbakat. -rázza meg előttem a második fánkját.
-Még szerencse, hogy itt vagy nekem. -mosolyogtam, majd belekezdetem a fánkomba.
-Hihetetlen vagy! -értetlen fejjel néztem rá. -Még mindig édes után sós. -céloz az evési szokásomra, miközben az ő szája már megint tele van.
-Hihetetlen, még mindig nem tudsz enni. -bevágja a sértődötted, majd amikor már nem bírja tartani magát, mindkettőnkből kibukik a nevetés.
Már az almalevemnél tartva és megzavarva a diákok nézelődésében, Nicol az asztal alatt finoman bokán rúg.
-Mi van? -simítok végig fájó pontomon.
-Ha azt mondom a bátyádnak, hogy couche avec moi, megteszi? -kérdezi és összekulcsolt ujjaira támaszkodva várja a válaszomat.
-Azt se tudom mit... -ekkor a tömeg közepén megpillantom őt. Ott áll és csak bámul rám azzal az ijesztő vigyorával.
-Azt hogy feküdj le velem. -büszkélkedik Nic a francia tudásával, de most egy cseppet sem érdekel. Ahogy egy nagyobb tömeg elindul és látom ahogy velük együtt ő is, felpattanok és utána megyek. Az iskolába érve, a diákok két irányba osztódtak, de őt sehol nem találtam. Elfordultam balra is és jobbra is, de megint eltűnt. Egyszerűen köddé vált.
-Mina! -rohant utánam Nicol. -Hova az istenbe szaladtál? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. -lépett elém és nevetett az arckifejezésemen. Ha tudnád, hogy tulajdonképpen úgyis érzem, lehet te sem nevetnél.
Ott álltam az iskola folyosóján, ide-oda kapva a fejem, hogy megtaláljam, de nyoma sincs neki.
Meg kell tudnom ki ő? Vagy jobb lenne elkerülni a bajt?