4.fejezet

-Ki tudná megfogalmazni, mi a halál? -kérdezte a tanárnő, miközben végig sétált a padok között. Eszem ágában sem volt meghallani a kérdést, nemhogy még meg is válaszoljam. -Senki?
Kisvártatva, az egyik csoporttársam megszólalt. Egy nagy darab fiúról volt szó, akit gyakran láttam a pompon lányok környékén ólálkodni. -A halál elsődleges értelmezésben biológiai esemény, az a folyamat, mikor az élő szervezet komplex működése leáll. Másrészt az ember számára távolról sem pusztán fizikai, fiziológiai jelenség, hanem egyben a legnagyobb és legnehezebb létkérdések egyike.
-Valaki más, aki nem telefonból olvassa ki? -Nos igen, idős a tanárnő, de nem hülye.
Szerettem volna kibújni a téma alól, ezért észrevétlenül a fülemre tapasztottam a kezem és kifelé kezdtem bámulni. Miért kell ilyesmiről tanulni? Az ember életében egyszer úgyis bekövetkezik a halál. Lehet, más a felfogásom, de amíg nem érzem a közeledtét, addig nem is akarok vele foglalkozni, vagy akár egy percet is rá gondolni.
-Élet és halál. Bárhogy tiltakozunk ellene, nem választható szét. Amikor a halálhoz való viszonyunkról beszélünk, az élethez való viszonyunkról is vallunk. -szűrődött be ujjaim közt a lecke. Ezek szerint, ha félek a haláltól, félek az élettől is? Ha átlagos emberként élném az életet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt megcáfolnám, de nem vagyok átlagos. Az én életemben előfordul a veszély. Míg valaki arról panaszkodik, hogy mit vegyen fel másnap az iskolába, addig én a családom miatt aggódók. Félek, hogy egyszer bekövetkezik, ami a szüleimmel. Ránk találnak és megölnek. Voltak árulkodó jelek erre, nem is egyszer. Sőt, csak ezt álmodom. Látom a családomat meghalni. Megráztam a fejem, hogy minden ilyen gondolat elszálljon. A parkolóra kezdtem koncentrálni. Megszámoltam a kocsikat, megpróbáltam kitalálni, melyiknek mi a márkája. Néztem a főúton elhaladó járműveket, ahogy rohannak bele a világba. Néha, komolyan azt gondolom, hogy a saját vesztükbe sietnek. De miért? Miért nem érnek rá?
Lehajtottam a fejem a padra és kizártam a külvilágot, amennyire csak tudtam. Néha elkaptam egy két szófoszlányt az öngyilkosságról és arról, hogy mi az a három, aminek teljesülni-e kell, hogy bekövetkezzen, de ennyi abba is maradt. Nem akartam a szüleim halálára gondolni, nem akartam semmit. Lélekben felkészítettem magam, hogy ha már ezt az órát vettem fel, tanulni fogunk erről is, de úgy látom mégsem vagyok kész erre. Még nem. Amíg nem teszem túl magam, addig úgy érzem, nem élhetek felszabadult és boldog életet. Üresnek érzem magam, annak ellenére, hogy velem van a bátyám és tudom, hogy a nagybátyánk mindent megad nekünk. Szeretethiányban nem szenvedek, de mégsem teljes minden. Szükségem van valamire, valakire.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Felkaptam a fejem, körbenéztem óvatosan, de semmi. Aztán a hideg szellő csiklandozta meg a nyakam. Végig futtattam szemem az összes ablakon, nincs-e valamelyik nyitva, de mostanra már az is csukva volt, ami az óra elején bevágta az ajtót. Miután nem fedeztem fel semmilyen furcsa dolgot, lejjebb csúszva székemen, próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, amikor olyan érzés kerített hatalmába, mintha tűvel szurkálnának. Feltornázva magam rendes ülőhelyzetbe, a nyakamhoz simítottam, de semmit nem tapasztaltam. Furcsa is lett volna. De valami még mindig nem hagyott nyugodni, olyan volt, mint amikor erősen szuggerálnak. Most már tudom milyen érzés lehet, amikor azt mondják, lyukat éget az ember hátába. A szemem sarkából ekkor mocorgást vettem észre a sarokból. Lehetetlen, hiszen az utolsó padsor üres.
Lassan abba az irányba fordítottam a fejem. Megugrottam, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy fiú ült ott. Bárhonnan felismerném ezt a szempárt. Ez az a srác, akivel a folyosón is találkoztam. De hogy került ide, mikor jött be? És miért bámul így? Olyan nem is tudom. Csodálkozó, boldog és nem hiszi el amit lát. Vagy valami hasonló. Nyugodt volt, de mégis izgatott. A szája sarkából az a kis mosoly elárulta. A szeme az én szemembe mélyedt és nem akarta elengedni. Fogvatartott. Félelmetes, de mégis gyönyörű. Ez a tekintet...nem evilági. A kezem reszketni kezdett, minden porcikám érezte, a rosszat, az idegent, a másságot.
"Mina" -hallottam meg nevemet. Levettem a tekintetem a fiúról és a tanárnőre néztem, de ő nem figyelt, éppen a csoportnak magyarázott.
"Wilhelmina" -talán az egyik srác szórakozik velem, de ekkor rá kellett jönnöm, hogy a hangokat csak én hallom, a fejemben. Ijedten fordultam az idegen fiú felé, aki azóta sem vette le rólam a pillantását. Ott ült a padban és maga volt a megtestesült nyugalom. Egy árva szót nem szólt, csak mosolygott. Kivert a víz tőle. Megijesztett. Lehetetlen, hogy ennek a srácnak a hangját hallottam. Képtelenség. Megint csak beképzelem magamnak.
Félve végig mértem, tetőtől talpig. Ébenfekete haja kuszán állt feje tetején, pajkos kisugárzást kölcsönözve neki. Egy két tincs a homlokára lógott. Rikító kék szeme akárcsak az enyém, világított rajta. Félelmetes összhatásban volt a két ellentét. Mint a sötétség és a tisztaság. Nem volt erős, férfias arca, de mégis tekintélyt parancsoló, félelmet keltő. Széles vállaira és látszólag izmos mellkasára rásimult a pólója. Micsoda karizmos. Jézusom! Csaptam magam homlokon és megráztam magam. Miről beszélek? Ettől a sráctól a hideg kiráz.
-Miss Jones! Van esetleg valami probléma? -ijedten fordultam Mrs. Greene felé. Már hogyne volna!!
-Tulajdonképpen... -a tanárnőről a fiúra néztem, de az eltűnt. -Mi a...? De hát az előbb még...
-Ne is foglalkozzon vele Tanárnő, Jonesnak problémái vannak a fejében. -szólalt meg egy pompon lány, erre mindenki röhögni kezdett. Égő fejjel csúsztam le a székemben. El akartam tűnni a szemük elől.
Miután Mrs. Greene került ismét a figyelem középpontjába, félve a saroknál lévő székre néztem, de nem volt ott. Tényleg eltűnt. Beképzeltem az egészet vagy mi?  Add Uram, hogy csak a fejem játszik velem!
-Wilhelmina? -ugrottam egyet ültemben és kihúzva magam a tanárnőre néztem. -Minden rendben? -egyik szemöldökömet felhúzva pillantottam rá. Halkan felnevetett és folytatta: -Már kicsengettek. -haptákba vágtam magam és egy elnézést kérő mosollyal, fejemet vakargatva siettem ki a teremből.

A konyha udvarában találtam rá barátnőmre, aki a szokásos helyünkre ült le, a bejárathoz közeli asztalhoz, ahonnan az egész udvart beláttuk. Éppen egy csokival töltött fánkot majszolt, ezért nem vett észre.
-Mondd, hogy nekem is hoztál kaját. -huppantam le mellé. Valamit halandzsázni kezdett, de mivel tele volt a szája, egy árva szót nem értettem meg belőle. Két tálca volt előtte, az egyiket elém tolta. Egy dobozos almalé, egy vaníliás fánk, egy epres croissant és egy húsos szendvics volt rajta. A kezembe vettem a croissant és jóízűen beleharaptam. -Szóval, mit is mondtál? -kérdetem két falat között.
-Azt, hogy ha rajtad múlna nem lenne kajánk.
-Ugyan miért? -hüledeztem.
-Mert lassú vagy és mire ideérnél, elkapkodnák a legjobbakat. -rázza meg előttem a második fánkját.
-Még szerencse, hogy itt vagy nekem. -mosolyogtam, majd belekezdetem a fánkomba.
-Hihetetlen vagy! -értetlen fejjel néztem rá. -Még mindig édes után sós. -céloz az evési szokásomra, miközben az ő szája már megint tele van.
-Hihetetlen, még mindig nem tudsz enni. -bevágja a sértődötted, majd amikor már nem bírja tartani magát, mindkettőnkből kibukik a nevetés.

Már az almalevemnél tartva és megzavarva a diákok nézelődésében, Nicol az asztal alatt finoman bokán rúg.
-Mi van? -simítok végig fájó pontomon.
-Ha azt mondom a bátyádnak, hogy couche avec moi, megteszi? -kérdezi és összekulcsolt ujjaira támaszkodva várja a válaszomat.
-Azt se tudom mit... -ekkor a tömeg közepén megpillantom őt. Ott áll és csak bámul rám azzal az ijesztő vigyorával.
-Azt hogy feküdj le velem. -büszkélkedik Nic a francia tudásával, de most egy cseppet sem érdekel. Ahogy egy nagyobb tömeg elindul és látom ahogy velük együtt ő is, felpattanok és utána megyek. Az iskolába érve, a diákok két irányba osztódtak, de őt sehol nem találtam. Elfordultam balra is és jobbra is, de megint eltűnt. Egyszerűen köddé vált.
-Mina! -rohant utánam Nicol. -Hova az istenbe szaladtál? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. -lépett elém és nevetett az arckifejezésemen. Ha tudnád, hogy tulajdonképpen úgyis érzem, lehet te sem nevetnél.
Ott álltam az iskola folyosóján, ide-oda kapva a fejem, hogy megtaláljam, de nyoma sincs neki.
Meg kell tudnom ki ő? Vagy jobb lenne elkerülni a bajt?

3.fejezet

A folyosón sétálva végre fellélegezhettem, befejeztük a biológiát. Szeretem meg minden, de valahogy soknak éreztem. Talán az álmom hatással van a napomra is.
Az iskola kicsengetés után újra megtelt. Alig bírtam eljutni a szekrényemig. Hatalmas iskola volt a miénk. A Terrance Knighton középiskola, ahová körülbelül 672 diák jár, három emelettel, egy tornateremmel és egy különálló füves focipályával büszkélkedhet. Az iskola melléképületében helyezkedik el a sulikonyha, ahonnan meg lehet közelíteni a középső udvart. Végül a személyes kedvencem, a hátsó udvar, ami hála a parkolónak, csendes és nyugodt, így zavartalanul bámulhatom az erdőt. Az első két emeleten vannak a tantermek és a laborok, a harmadikon egy könyvekben gazdag könyvtár és a klubhelyiségek. A suli rendelkezik sokoldalú érdeklődést mutató diákokkal. Vannak a zenekedvelők, a kézművesek, és ki ne hagyjam a sakk klubunkat. Emellett a harmadikon van a suli újság szerkesztősége is, aminek én is a tagja vagyok. Mikor bekerültem kilencedikbe, azért hogy elfoglaljam magam, beléptem a klubba. Mivel ezt gondoltam a számomra legmegfelelőbb lehetőségnek, éltem vele. Se pompon lánynak, se sakkmesternek nem tartottam magam. Azóta viszont megkedveltem. Fontosnak érzem magam, ha írhatok. Úgy érzem az iskola része lehetek. Nem vágyom feltűnésre és nem is keresem, csupáncsak részese akarok lenni valaminek.

Természetesen mind a 672 tanulót egyszerre engedik el, még véletlenül se legyen könnyebb a közlekedés. Gyűlöltem a tömeget. Utáltam, ha hozzámérnek. Nyilvánvalóan az önbizalomhiányomnak köszönhetem. Nem szerettem, ha az emberek rám néznek. Próbáltam csendesen, észrevétlennek maradni és a falhoz simulva a szekrényeinkhez jutni.
-Utat emberek! -kiáltotta el magát Nicol és megkerülve utat tört a tömegben. Nem volt az a nagy szájú típus, a bátyám előtt meg aztán főleg nem, de ha ideges volt, neki is kinyílt a szája. Olyan erővel tolta el az embereket az utunkból, hogy én csak bámultam. Kis pitbull. Vagy akár egy kis kutya, aki átváltozik veszedelmes vérfarkassá. Miket ki nem találok. -Mi olyan vicces? -kérdezi félig hátra fordulva, de a nevetéstől nem bírtam válaszolni. Aztán amilyen hirtelen megállt, úgy ütköztem hátának.
-Nézz az orrod elé, te liba! -rivallt rá egy ismerős hang. Kiléptem barátnőm takarásából és mellé lépve láttam, ahogy Cassandra rúzsából nem csak a szájára került. -Tudod milyen nehéz ezt leszedni? -nézte meg magát a szekrényében lévő tükörben. Gyilkos pillantással fordult vissza felénk és meredt rám. -Ez mind a te hibád. Biztosan te lökted meg hátulról, hogy nekem jöjjön. Azt hiszed ezzel sikerül elérned, hogy ne kapjam meg a bátyádat? -közel hajolt az arcomhoz és szemével végig járta az arcomat. -Rosszul hiszed, nagyon rosszul. -mosolyodott el gonoszan. Félre pillantva láttam a körülöttünk növekvő tömeget és ahogy Nicol szemében megcsillant valami. Nem hagyhattam, hogy ott, mindenki előtt megalázzon.
-Azt hiszed minden rólad szól? És különben is, nem alacsonyodok le a te szintedre. -mondtam bátran a szemébe. Engem sem kell félteni, ha arról van szó.
-Hogy merészelsz egy napon kétszer is beszólni? Kinek képzeled magad?
-Te kinek képzeled magad? Ha nem lennél a pompon csapat vezetője, neked sem lenne ekkora a szád. -Te kis... -felemelte a kezét és meglendítette felém. Már emeltem a kezeimet védekező állásba, hogy eltakarjam magam, de az ütés nem érkezett. Lassan kinyitottam a szemem, amit ez idő alatt becsuktam és Nic-re pillantottam. Az arca meglepődött és csodálkozó volt. Olyan volt, mintha megijedt volna. Mintha szellemet látott volna. A tömeg csendben volt, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Ekkor néztem végre fel. Cassandra kezét egy erős férfi szorítás állította meg. Az ő szemében is mintha ijedséget láttam volna. Ennyire furcsa számára, hogy a bátyám nem engedi, hogy bántson? De a kéz tulajdonosa nem Will volt. Még csak a jelenlétét sem éreztem. A fiú eleresztette a lányt és egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Nálam vagy másfél fejjel volt magasabb, karizmatikus arca volt. Nem volt hosszú a haja, de rövidnek sem mondanám. A színe akár az obszidián fekete. Még az éjszakánál is sötétebb. Viszont a szeme teljesen az ellentettje. A szeme akár az enyémé. Rikító kék, már majdnem fehér. Gyönyörű, de a hideg ráz tőle. Ahogy rám nézett, az olyan...ijesztő. Csillogott a szeme, mint a horror filmekben, amikor a gyilkos élvezi a gyilkolást. Az a veszélyes csillogás. Le sem bírtam venni róla a szemem, attól féltem, ha elkapom a pillantásom, él a lehetőséggel és megöl. Ajka félmosolyra húzódott, majd elsétált mellőlem. A sokaság a távolodó fiút nézte, míg én lefagyva, még mindig felfelé bámultam. Csupán hallani hallottam, ahogy Cassandra fújtatva elriszálja magát, és a diákok is továbbállnak. Nicol lassan elém lépett. Ráemeltem tekintetem és csak bámultam rá. Két kezét a vállamra rakta és rázogatni kezdett. -Ki a fene volt ez? - meg sem hallva őt fordultam meg és bámultam amerre ment. -Mina? -lépett mellém aggódó tekintettel.
-Miért segített? -mondtam ki hangosan egy gondolatomat. Vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és gyors léptekben a lánymosdóba igyekeztem.
-Mina, várj! -szaladt utánam Nicol.

A mosdóba érve megnyitottam a csapot és a hideg vízzel próbáltam enyhíteni felhevült testemet. Miért nézett így rám? Miért segített? Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába és nem tudtam miért viselkedek így? Ez csak egy ismeretlen fiú volt a számomra, aki nem hagyta, hogy megüssenek. Így van ennyi az egész.
-Teljesen összetojtam magam. A semmiből termett ott és kapta el annak a ribinek a kezét. Hihetetlen volt.
Ez az, kösz a segítséget Nicol. Tudod te mikor kell jól időzíteni.
-De meg kell hagyni, nagyon szexi volt. Azok a szemek, na és láttad az ajkait?! -tette mellkasára a kezét, a drámai hatásért.

Eredeti célunkhoz visszatérve, és miután megnyugtattam magam, hogy az egész iskolából csak ő volt képes felvenni a harcot Cassandra bosszújával, a szekrényeinkhez érve elővettük a következő órához szükséges tankönyveket. Míg Nic a francia órájára készült, és a szekrényét használva padnak kezdte megírni a maradék igeragozást, addig én a pszichológia felszerelésemet vettem ki, mellé egy almát társítva.
-Remélem jó ízűen falod. -becsuktam a szekrényemet és a számban az almámmal Nicol-ra pillantottam. Miután lenyeltem azt a falatot amivel a számban tartottam, felhúzott szemöldökkel megkérdeztem tőle:
-Miért is nem este csináltad meg?
-Mert egy jó film ment a tévében és elterelte a figyelmem. -vonta meg vállát és olyan hatást próbált kelteni, hogy elhiggyem, tényleg nem az ő hibája. -Tudod, Theo James még mindig jól néz ki. -erre csak szemet forgatva a szekrénynek dőltem.
Pár perccel később Nic bejelentette, hogy elkészült, így elindulhattunk a másodikra.
Míg neki a folyosó elején, addig nekem a folyosó végén lesz órám.
-Miért nem jelentkeztem inkább én is pszichológiára? Az sokkal könnyebb mint ez. -mutatott a francia tankönyvére.
-Mondtam már, hogy a bátyám imádja ha egy lány több nyelven is tud beszélni?- húzogattam a szemöldököm játékosan.
-Mondtam már kedves Wilhelmina, hogy én a világ összes nyelvén el tudok élvezni? -rakta csípőre a kezét.
-Hülye. -vágtam fejbe a füzetemmel. Amilyen ártatlan arca van, olyan  piszkos a fantáziája.
-Most mi van? -vigyorog idiótán. Kikészít komolyan.
-Te szűz...
-Ki ne mondd! -lép egyet fenyegetőn. Ekkor az első csengő ment meg.
-Mennem kell. -intek neki és elindulok a saját termem felé.
-A konyhán tali. -kiáltja még utánam, én pedig hüvelykujjamat a magasba emelve mutatom, hogy vettem a parancsot.
A terem felé haladva megcsörrent a telefonom. Will.
-Szia.
-Minden rendben? -kérdezi köszönés nélkül.
-Persze, miért?
-Az imént jött ki hisztérikus állapotban Sandra, hogy elkented a rúzsát. -szem forgatva és fújtatva lépek be a terembe. Az osztály nagyja már a helyén van. Én is a helyemre sétálok és helyet foglalok. Ahhoz, hogy feltűnés nélkül beszélhessek Willel, tökéletes helyem van. Az utolsó előtti padsor, hála istennek az ablak felől, csak most a parkolóra néz.
-Komolyan azt hiszed, hogy direkt csináltam? -robbanok halkan.
-Mondtam én ilyet? -röhög. -Csak tudni akartam mi történt valójában.
-Ahh... Nicol hátra fele beszélt, amikor nem figyelt és belement Cassandrába, aztán én meg Nicolba. -hallom, ahogy hangosan nevet.
-Hihetetlen, min tudtok vitatkozni.
-De hát nem én kezdtem. -hitetlenkedtem.
-Jól van, nyugi. -hangján hallom, ahogy mosolyog.
-Milyen órád lesz?
-Óra? Pff. Ne nevettess.
-Szóval? Lógsz?
-Edzésem lesz. -ekkor megszólal a csengő. -Ideje letenned, különben kapsz a hátsódra.
-Ha-ha, nagyon vicces vagy. Na szia.
-Pá!
A terem ajtaja hangosan vágódott be. A tanár nő összerezzenve nézte az ajtót, amit a huzat csapott be az előbb. Egy kedves idős hölgy tanította ezt a tantárgyat. Nem jelentkeztünk rá sokan, csak 15-en voltunk. A tizenegyedik évfolyamtól tanulhatjuk. Két osztálytársam van, a többieket csak látásból ismerem. Az idén vettem fel ezt az órát, plusz pontnak szánva az érettségihez.
-Gyerekek, ma egy kemény témánk lesz. -kezdett bele Mrs. Greene. -Mindenki fél valamitől, és amitől az emberek többsége retteg, az a halál. -amint kimondta, a gyomrom liftezni kezdett, levert a víz. -Szóval a mai órán kivesézzük az öngyilkosságot, a gyilkosságot és a természetes halált.
Remek, nem elég, hogy álmodok, felsikítok órán, utána bioszon boncolunk, és a halálról beszélünk, nem. Még a hátamon is feláll a szőr, a hideg ráz és úgy érzem mintha minden tekintet engem bámulna. Pedig senki nem foglalkozik velem, mégis attól félek, hogy bármelyik pillanatban én leszek a középpontban.

Mi jöhet még?