4.fejezet

-Ki tudná megfogalmazni, mi a halál? -kérdezte a tanárnő, miközben végig sétált a padok között. Eszem ágában sem volt meghallani a kérdést, nemhogy még meg is válaszoljam. -Senki?
Kisvártatva, az egyik csoporttársam megszólalt. Egy nagy darab fiúról volt szó, akit gyakran láttam a pompon lányok környékén ólálkodni. -A halál elsődleges értelmezésben biológiai esemény, az a folyamat, mikor az élő szervezet komplex működése leáll. Másrészt az ember számára távolról sem pusztán fizikai, fiziológiai jelenség, hanem egyben a legnagyobb és legnehezebb létkérdések egyike.
-Valaki más, aki nem telefonból olvassa ki? -Nos igen, idős a tanárnő, de nem hülye.
Szerettem volna kibújni a téma alól, ezért észrevétlenül a fülemre tapasztottam a kezem és kifelé kezdtem bámulni. Miért kell ilyesmiről tanulni? Az ember életében egyszer úgyis bekövetkezik a halál. Lehet, más a felfogásom, de amíg nem érzem a közeledtét, addig nem is akarok vele foglalkozni, vagy akár egy percet is rá gondolni.
-Élet és halál. Bárhogy tiltakozunk ellene, nem választható szét. Amikor a halálhoz való viszonyunkról beszélünk, az élethez való viszonyunkról is vallunk. -szűrődött be ujjaim közt a lecke. Ezek szerint, ha félek a haláltól, félek az élettől is? Ha átlagos emberként élném az életet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt megcáfolnám, de nem vagyok átlagos. Az én életemben előfordul a veszély. Míg valaki arról panaszkodik, hogy mit vegyen fel másnap az iskolába, addig én a családom miatt aggódók. Félek, hogy egyszer bekövetkezik, ami a szüleimmel. Ránk találnak és megölnek. Voltak árulkodó jelek erre, nem is egyszer. Sőt, csak ezt álmodom. Látom a családomat meghalni. Megráztam a fejem, hogy minden ilyen gondolat elszálljon. A parkolóra kezdtem koncentrálni. Megszámoltam a kocsikat, megpróbáltam kitalálni, melyiknek mi a márkája. Néztem a főúton elhaladó járműveket, ahogy rohannak bele a világba. Néha, komolyan azt gondolom, hogy a saját vesztükbe sietnek. De miért? Miért nem érnek rá?
Lehajtottam a fejem a padra és kizártam a külvilágot, amennyire csak tudtam. Néha elkaptam egy két szófoszlányt az öngyilkosságról és arról, hogy mi az a három, aminek teljesülni-e kell, hogy bekövetkezzen, de ennyi abba is maradt. Nem akartam a szüleim halálára gondolni, nem akartam semmit. Lélekben felkészítettem magam, hogy ha már ezt az órát vettem fel, tanulni fogunk erről is, de úgy látom mégsem vagyok kész erre. Még nem. Amíg nem teszem túl magam, addig úgy érzem, nem élhetek felszabadult és boldog életet. Üresnek érzem magam, annak ellenére, hogy velem van a bátyám és tudom, hogy a nagybátyánk mindent megad nekünk. Szeretethiányban nem szenvedek, de mégsem teljes minden. Szükségem van valamire, valakire.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Felkaptam a fejem, körbenéztem óvatosan, de semmi. Aztán a hideg szellő csiklandozta meg a nyakam. Végig futtattam szemem az összes ablakon, nincs-e valamelyik nyitva, de mostanra már az is csukva volt, ami az óra elején bevágta az ajtót. Miután nem fedeztem fel semmilyen furcsa dolgot, lejjebb csúszva székemen, próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, amikor olyan érzés kerített hatalmába, mintha tűvel szurkálnának. Feltornázva magam rendes ülőhelyzetbe, a nyakamhoz simítottam, de semmit nem tapasztaltam. Furcsa is lett volna. De valami még mindig nem hagyott nyugodni, olyan volt, mint amikor erősen szuggerálnak. Most már tudom milyen érzés lehet, amikor azt mondják, lyukat éget az ember hátába. A szemem sarkából ekkor mocorgást vettem észre a sarokból. Lehetetlen, hiszen az utolsó padsor üres.
Lassan abba az irányba fordítottam a fejem. Megugrottam, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy fiú ült ott. Bárhonnan felismerném ezt a szempárt. Ez az a srác, akivel a folyosón is találkoztam. De hogy került ide, mikor jött be? És miért bámul így? Olyan nem is tudom. Csodálkozó, boldog és nem hiszi el amit lát. Vagy valami hasonló. Nyugodt volt, de mégis izgatott. A szája sarkából az a kis mosoly elárulta. A szeme az én szemembe mélyedt és nem akarta elengedni. Fogvatartott. Félelmetes, de mégis gyönyörű. Ez a tekintet...nem evilági. A kezem reszketni kezdett, minden porcikám érezte, a rosszat, az idegent, a másságot.
"Mina" -hallottam meg nevemet. Levettem a tekintetem a fiúról és a tanárnőre néztem, de ő nem figyelt, éppen a csoportnak magyarázott.
"Wilhelmina" -talán az egyik srác szórakozik velem, de ekkor rá kellett jönnöm, hogy a hangokat csak én hallom, a fejemben. Ijedten fordultam az idegen fiú felé, aki azóta sem vette le rólam a pillantását. Ott ült a padban és maga volt a megtestesült nyugalom. Egy árva szót nem szólt, csak mosolygott. Kivert a víz tőle. Megijesztett. Lehetetlen, hogy ennek a srácnak a hangját hallottam. Képtelenség. Megint csak beképzelem magamnak.
Félve végig mértem, tetőtől talpig. Ébenfekete haja kuszán állt feje tetején, pajkos kisugárzást kölcsönözve neki. Egy két tincs a homlokára lógott. Rikító kék szeme akárcsak az enyém, világított rajta. Félelmetes összhatásban volt a két ellentét. Mint a sötétség és a tisztaság. Nem volt erős, férfias arca, de mégis tekintélyt parancsoló, félelmet keltő. Széles vállaira és látszólag izmos mellkasára rásimult a pólója. Micsoda karizmos. Jézusom! Csaptam magam homlokon és megráztam magam. Miről beszélek? Ettől a sráctól a hideg kiráz.
-Miss Jones! Van esetleg valami probléma? -ijedten fordultam Mrs. Greene felé. Már hogyne volna!!
-Tulajdonképpen... -a tanárnőről a fiúra néztem, de az eltűnt. -Mi a...? De hát az előbb még...
-Ne is foglalkozzon vele Tanárnő, Jonesnak problémái vannak a fejében. -szólalt meg egy pompon lány, erre mindenki röhögni kezdett. Égő fejjel csúsztam le a székemben. El akartam tűnni a szemük elől.
Miután Mrs. Greene került ismét a figyelem középpontjába, félve a saroknál lévő székre néztem, de nem volt ott. Tényleg eltűnt. Beképzeltem az egészet vagy mi?  Add Uram, hogy csak a fejem játszik velem!
-Wilhelmina? -ugrottam egyet ültemben és kihúzva magam a tanárnőre néztem. -Minden rendben? -egyik szemöldökömet felhúzva pillantottam rá. Halkan felnevetett és folytatta: -Már kicsengettek. -haptákba vágtam magam és egy elnézést kérő mosollyal, fejemet vakargatva siettem ki a teremből.

A konyha udvarában találtam rá barátnőmre, aki a szokásos helyünkre ült le, a bejárathoz közeli asztalhoz, ahonnan az egész udvart beláttuk. Éppen egy csokival töltött fánkot majszolt, ezért nem vett észre.
-Mondd, hogy nekem is hoztál kaját. -huppantam le mellé. Valamit halandzsázni kezdett, de mivel tele volt a szája, egy árva szót nem értettem meg belőle. Két tálca volt előtte, az egyiket elém tolta. Egy dobozos almalé, egy vaníliás fánk, egy epres croissant és egy húsos szendvics volt rajta. A kezembe vettem a croissant és jóízűen beleharaptam. -Szóval, mit is mondtál? -kérdetem két falat között.
-Azt, hogy ha rajtad múlna nem lenne kajánk.
-Ugyan miért? -hüledeztem.
-Mert lassú vagy és mire ideérnél, elkapkodnák a legjobbakat. -rázza meg előttem a második fánkját.
-Még szerencse, hogy itt vagy nekem. -mosolyogtam, majd belekezdetem a fánkomba.
-Hihetetlen vagy! -értetlen fejjel néztem rá. -Még mindig édes után sós. -céloz az evési szokásomra, miközben az ő szája már megint tele van.
-Hihetetlen, még mindig nem tudsz enni. -bevágja a sértődötted, majd amikor már nem bírja tartani magát, mindkettőnkből kibukik a nevetés.

Már az almalevemnél tartva és megzavarva a diákok nézelődésében, Nicol az asztal alatt finoman bokán rúg.
-Mi van? -simítok végig fájó pontomon.
-Ha azt mondom a bátyádnak, hogy couche avec moi, megteszi? -kérdezi és összekulcsolt ujjaira támaszkodva várja a válaszomat.
-Azt se tudom mit... -ekkor a tömeg közepén megpillantom őt. Ott áll és csak bámul rám azzal az ijesztő vigyorával.
-Azt hogy feküdj le velem. -büszkélkedik Nic a francia tudásával, de most egy cseppet sem érdekel. Ahogy egy nagyobb tömeg elindul és látom ahogy velük együtt ő is, felpattanok és utána megyek. Az iskolába érve, a diákok két irányba osztódtak, de őt sehol nem találtam. Elfordultam balra is és jobbra is, de megint eltűnt. Egyszerűen köddé vált.
-Mina! -rohant utánam Nicol. -Hova az istenbe szaladtál? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. -lépett elém és nevetett az arckifejezésemen. Ha tudnád, hogy tulajdonképpen úgyis érzem, lehet te sem nevetnél.
Ott álltam az iskola folyosóján, ide-oda kapva a fejem, hogy megtaláljam, de nyoma sincs neki.
Meg kell tudnom ki ő? Vagy jobb lenne elkerülni a bajt?

3.fejezet

A folyosón sétálva végre fellélegezhettem, befejeztük a biológiát. Szeretem meg minden, de valahogy soknak éreztem. Talán az álmom hatással van a napomra is.
Az iskola kicsengetés után újra megtelt. Alig bírtam eljutni a szekrényemig. Hatalmas iskola volt a miénk. A Terrance Knighton középiskola, ahová körülbelül 672 diák jár, három emelettel, egy tornateremmel és egy különálló füves focipályával büszkélkedhet. Az iskola melléképületében helyezkedik el a sulikonyha, ahonnan meg lehet közelíteni a középső udvart. Végül a személyes kedvencem, a hátsó udvar, ami hála a parkolónak, csendes és nyugodt, így zavartalanul bámulhatom az erdőt. Az első két emeleten vannak a tantermek és a laborok, a harmadikon egy könyvekben gazdag könyvtár és a klubhelyiségek. A suli rendelkezik sokoldalú érdeklődést mutató diákokkal. Vannak a zenekedvelők, a kézművesek, és ki ne hagyjam a sakk klubunkat. Emellett a harmadikon van a suli újság szerkesztősége is, aminek én is a tagja vagyok. Mikor bekerültem kilencedikbe, azért hogy elfoglaljam magam, beléptem a klubba. Mivel ezt gondoltam a számomra legmegfelelőbb lehetőségnek, éltem vele. Se pompon lánynak, se sakkmesternek nem tartottam magam. Azóta viszont megkedveltem. Fontosnak érzem magam, ha írhatok. Úgy érzem az iskola része lehetek. Nem vágyom feltűnésre és nem is keresem, csupáncsak részese akarok lenni valaminek.

Természetesen mind a 672 tanulót egyszerre engedik el, még véletlenül se legyen könnyebb a közlekedés. Gyűlöltem a tömeget. Utáltam, ha hozzámérnek. Nyilvánvalóan az önbizalomhiányomnak köszönhetem. Nem szerettem, ha az emberek rám néznek. Próbáltam csendesen, észrevétlennek maradni és a falhoz simulva a szekrényeinkhez jutni.
-Utat emberek! -kiáltotta el magát Nicol és megkerülve utat tört a tömegben. Nem volt az a nagy szájú típus, a bátyám előtt meg aztán főleg nem, de ha ideges volt, neki is kinyílt a szája. Olyan erővel tolta el az embereket az utunkból, hogy én csak bámultam. Kis pitbull. Vagy akár egy kis kutya, aki átváltozik veszedelmes vérfarkassá. Miket ki nem találok. -Mi olyan vicces? -kérdezi félig hátra fordulva, de a nevetéstől nem bírtam válaszolni. Aztán amilyen hirtelen megállt, úgy ütköztem hátának.
-Nézz az orrod elé, te liba! -rivallt rá egy ismerős hang. Kiléptem barátnőm takarásából és mellé lépve láttam, ahogy Cassandra rúzsából nem csak a szájára került. -Tudod milyen nehéz ezt leszedni? -nézte meg magát a szekrényében lévő tükörben. Gyilkos pillantással fordult vissza felénk és meredt rám. -Ez mind a te hibád. Biztosan te lökted meg hátulról, hogy nekem jöjjön. Azt hiszed ezzel sikerül elérned, hogy ne kapjam meg a bátyádat? -közel hajolt az arcomhoz és szemével végig járta az arcomat. -Rosszul hiszed, nagyon rosszul. -mosolyodott el gonoszan. Félre pillantva láttam a körülöttünk növekvő tömeget és ahogy Nicol szemében megcsillant valami. Nem hagyhattam, hogy ott, mindenki előtt megalázzon.
-Azt hiszed minden rólad szól? És különben is, nem alacsonyodok le a te szintedre. -mondtam bátran a szemébe. Engem sem kell félteni, ha arról van szó.
-Hogy merészelsz egy napon kétszer is beszólni? Kinek képzeled magad?
-Te kinek képzeled magad? Ha nem lennél a pompon csapat vezetője, neked sem lenne ekkora a szád. -Te kis... -felemelte a kezét és meglendítette felém. Már emeltem a kezeimet védekező állásba, hogy eltakarjam magam, de az ütés nem érkezett. Lassan kinyitottam a szemem, amit ez idő alatt becsuktam és Nic-re pillantottam. Az arca meglepődött és csodálkozó volt. Olyan volt, mintha megijedt volna. Mintha szellemet látott volna. A tömeg csendben volt, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Ekkor néztem végre fel. Cassandra kezét egy erős férfi szorítás állította meg. Az ő szemében is mintha ijedséget láttam volna. Ennyire furcsa számára, hogy a bátyám nem engedi, hogy bántson? De a kéz tulajdonosa nem Will volt. Még csak a jelenlétét sem éreztem. A fiú eleresztette a lányt és egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Nálam vagy másfél fejjel volt magasabb, karizmatikus arca volt. Nem volt hosszú a haja, de rövidnek sem mondanám. A színe akár az obszidián fekete. Még az éjszakánál is sötétebb. Viszont a szeme teljesen az ellentettje. A szeme akár az enyémé. Rikító kék, már majdnem fehér. Gyönyörű, de a hideg ráz tőle. Ahogy rám nézett, az olyan...ijesztő. Csillogott a szeme, mint a horror filmekben, amikor a gyilkos élvezi a gyilkolást. Az a veszélyes csillogás. Le sem bírtam venni róla a szemem, attól féltem, ha elkapom a pillantásom, él a lehetőséggel és megöl. Ajka félmosolyra húzódott, majd elsétált mellőlem. A sokaság a távolodó fiút nézte, míg én lefagyva, még mindig felfelé bámultam. Csupán hallani hallottam, ahogy Cassandra fújtatva elriszálja magát, és a diákok is továbbállnak. Nicol lassan elém lépett. Ráemeltem tekintetem és csak bámultam rá. Két kezét a vállamra rakta és rázogatni kezdett. -Ki a fene volt ez? - meg sem hallva őt fordultam meg és bámultam amerre ment. -Mina? -lépett mellém aggódó tekintettel.
-Miért segített? -mondtam ki hangosan egy gondolatomat. Vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és gyors léptekben a lánymosdóba igyekeztem.
-Mina, várj! -szaladt utánam Nicol.

A mosdóba érve megnyitottam a csapot és a hideg vízzel próbáltam enyhíteni felhevült testemet. Miért nézett így rám? Miért segített? Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába és nem tudtam miért viselkedek így? Ez csak egy ismeretlen fiú volt a számomra, aki nem hagyta, hogy megüssenek. Így van ennyi az egész.
-Teljesen összetojtam magam. A semmiből termett ott és kapta el annak a ribinek a kezét. Hihetetlen volt.
Ez az, kösz a segítséget Nicol. Tudod te mikor kell jól időzíteni.
-De meg kell hagyni, nagyon szexi volt. Azok a szemek, na és láttad az ajkait?! -tette mellkasára a kezét, a drámai hatásért.

Eredeti célunkhoz visszatérve, és miután megnyugtattam magam, hogy az egész iskolából csak ő volt képes felvenni a harcot Cassandra bosszújával, a szekrényeinkhez érve elővettük a következő órához szükséges tankönyveket. Míg Nic a francia órájára készült, és a szekrényét használva padnak kezdte megírni a maradék igeragozást, addig én a pszichológia felszerelésemet vettem ki, mellé egy almát társítva.
-Remélem jó ízűen falod. -becsuktam a szekrényemet és a számban az almámmal Nicol-ra pillantottam. Miután lenyeltem azt a falatot amivel a számban tartottam, felhúzott szemöldökkel megkérdeztem tőle:
-Miért is nem este csináltad meg?
-Mert egy jó film ment a tévében és elterelte a figyelmem. -vonta meg vállát és olyan hatást próbált kelteni, hogy elhiggyem, tényleg nem az ő hibája. -Tudod, Theo James még mindig jól néz ki. -erre csak szemet forgatva a szekrénynek dőltem.
Pár perccel később Nic bejelentette, hogy elkészült, így elindulhattunk a másodikra.
Míg neki a folyosó elején, addig nekem a folyosó végén lesz órám.
-Miért nem jelentkeztem inkább én is pszichológiára? Az sokkal könnyebb mint ez. -mutatott a francia tankönyvére.
-Mondtam már, hogy a bátyám imádja ha egy lány több nyelven is tud beszélni?- húzogattam a szemöldököm játékosan.
-Mondtam már kedves Wilhelmina, hogy én a világ összes nyelvén el tudok élvezni? -rakta csípőre a kezét.
-Hülye. -vágtam fejbe a füzetemmel. Amilyen ártatlan arca van, olyan  piszkos a fantáziája.
-Most mi van? -vigyorog idiótán. Kikészít komolyan.
-Te szűz...
-Ki ne mondd! -lép egyet fenyegetőn. Ekkor az első csengő ment meg.
-Mennem kell. -intek neki és elindulok a saját termem felé.
-A konyhán tali. -kiáltja még utánam, én pedig hüvelykujjamat a magasba emelve mutatom, hogy vettem a parancsot.
A terem felé haladva megcsörrent a telefonom. Will.
-Szia.
-Minden rendben? -kérdezi köszönés nélkül.
-Persze, miért?
-Az imént jött ki hisztérikus állapotban Sandra, hogy elkented a rúzsát. -szem forgatva és fújtatva lépek be a terembe. Az osztály nagyja már a helyén van. Én is a helyemre sétálok és helyet foglalok. Ahhoz, hogy feltűnés nélkül beszélhessek Willel, tökéletes helyem van. Az utolsó előtti padsor, hála istennek az ablak felől, csak most a parkolóra néz.
-Komolyan azt hiszed, hogy direkt csináltam? -robbanok halkan.
-Mondtam én ilyet? -röhög. -Csak tudni akartam mi történt valójában.
-Ahh... Nicol hátra fele beszélt, amikor nem figyelt és belement Cassandrába, aztán én meg Nicolba. -hallom, ahogy hangosan nevet.
-Hihetetlen, min tudtok vitatkozni.
-De hát nem én kezdtem. -hitetlenkedtem.
-Jól van, nyugi. -hangján hallom, ahogy mosolyog.
-Milyen órád lesz?
-Óra? Pff. Ne nevettess.
-Szóval? Lógsz?
-Edzésem lesz. -ekkor megszólal a csengő. -Ideje letenned, különben kapsz a hátsódra.
-Ha-ha, nagyon vicces vagy. Na szia.
-Pá!
A terem ajtaja hangosan vágódott be. A tanár nő összerezzenve nézte az ajtót, amit a huzat csapott be az előbb. Egy kedves idős hölgy tanította ezt a tantárgyat. Nem jelentkeztünk rá sokan, csak 15-en voltunk. A tizenegyedik évfolyamtól tanulhatjuk. Két osztálytársam van, a többieket csak látásból ismerem. Az idén vettem fel ezt az órát, plusz pontnak szánva az érettségihez.
-Gyerekek, ma egy kemény témánk lesz. -kezdett bele Mrs. Greene. -Mindenki fél valamitől, és amitől az emberek többsége retteg, az a halál. -amint kimondta, a gyomrom liftezni kezdett, levert a víz. -Szóval a mai órán kivesézzük az öngyilkosságot, a gyilkosságot és a természetes halált.
Remek, nem elég, hogy álmodok, felsikítok órán, utána bioszon boncolunk, és a halálról beszélünk, nem. Még a hátamon is feláll a szőr, a hideg ráz és úgy érzem mintha minden tekintet engem bámulna. Pedig senki nem foglalkozik velem, mégis attól félek, hogy bármelyik pillanatban én leszek a középpontban.

Mi jöhet még?

2. fejezet

-Új tanulók? -érdeklődtem, majd a bátyám felé fordultam. -Ez csak nekem furcsa? -erre ő csak megforgatta a szemeit és a fejemben hallottam válaszát. "Ne komplikáld túl a dolgokat. Volt már rá példa, hogy ilyenkor jött egy csaj." Fújtattam. Nem gondolom túl, csak óvatos vagyok. Sértődötten duzzogtam magamban tovább, miközben a körülöttem lévők folytatták a beszélgetést, de én csak a szájuk mozgását láttam, a gondolataim viszont elnyomták a külvilágot. Lehet, hogy mégis parázok a dolgon, de sosem lehet tudni mi áll a háttérben.
Anyáék halála után megrendült a bizalmam az emberek felé. Négy éves voltam, amikor a szüleim gyilkosa, egy közeli barátjuk, megölte őket. Ne csodálkozzon senki, hogy nem bízom az emberekben. Ez az oka annak is, hogy félek az új diákok miatt. Mindig, mikor új évfolyam jön az iskolába, ilyen érzések vannak bennem. Legbelül tudom, hogy semmi nem történhet. Sem én, sem a bátyám nem használjuk az erőnket, még véletlenül se vonjuk fel magunkra a figyelmet. Jó, igen, az ilyen apró kis hókusz-pókusz  még belefér, de ezeket a nagyobb varázslatokat nem használjuk. Nem csak a saját biztonságunk miatt, de nagybátyánk miatt sem. Így is éppen elég nagy kockázatot vállalt miattunk, hogy magához vett minket, és emiatt hálával tartozunk neki. Ennek ellenére a tesóm mégse figyel oda mindenre. "Odafigyelek, de ilyen baromság miatt nem fogok feleslegesen izgulni." Hatalmasra nyitottam a szemem. Ezek szerint hangosan gondolkodtam. Ha elkap a hév, vagy ideges leszek illetve eluralkodik rajtam valami erős érzelem, akkor nem figyelek oda, hogy magamban tartsam a gondolataimat, és lehetővé teszem, hogy olyanok mint én, meghallják.
A csengő hangos rikácsolására ijedten ugrottam meg. Teljesen kizökkentett és így visszatértem a valóvilágba.
Nekem, mint egy átlagos diáknak pontosnak kell lennem. Nekem nem nézik el, hogyha kések. Se pompon lány, se focista nem vagyok. Ez a kiváltság, hogy akkor jönnek órára amikor akarnak, nekem nem adatik meg. Szóval elköszöntem a többiektől és a második emeleti biológia terembe siettem. Nicol még mindig telefonált. Will elfeledkezett róla, így segítettem barátnőmön.
A közeli Funditok, mint én és a bátyám, tehát mivel mi testvéri kapcsolatban vagyunk egymással, befolyásolni tudjuk egymás kisebb varázslatát. Lefordítva tehát annyi a lényege az egésznek, hogy amire mindketten képesek vagyunk azt kezelhetjük, viszont az egyéni képességeinket senki nem tudja megváltoztatni.
Lehuppantam Nicol mellé és a padban kezdtem kutatni.
-Rosszat mondtam? -fordult felém aggódó tekintettel. Teljesen kiment a fejemből.
-Nem, dehogy. Csak nem akartam ilyen hülyeséggel fárasztani. - Nicol ismét szólásra nyitotta a száját, de szerencsémre a biosz tanár megérkezett, a szokásos tíz perces késésével. Természetesen, ahogy szokta, köszönés nélkül kezdett bele az órába. Már éppen előkotortam volna a füzetemet, mikor az ajtó kopogás nélkül kinyílt. Először egy hatalmas lepellel letakart, jól megrakott kis kocsit pillantottam meg, majd az iskola öreg, mogorva gondnokát. Az idős Olsen bácsi betolta a szekerót, amit a tanárunk hálás köszönettel fogadott. Miután a gondnok bevágta maga mögött az ajtót, Mr. Bulkay hatalmas vigyorral az arcán felénk fordult. Rosszat sejtek.
-Végre eljött a pillanat, amikor szórakozhatunk is, megspékelve egy kis anatómiával. -tartott egy kis hatás szünetet és így folytatta: -Ezek a tünemények fogják önöket játékra hívni. -odalépett a kocsihoz, és a takaró alól egy ketrecet húzott elő, majd az asztalra tette. -Íme Béka Béla és társai. -fedte fel a kocsi tartalmát. -Kérek mindenkit, válasszon egy párt és jöjjenek ki egy békáért. Ma boncolunk! -tapsikolt örömében. Az egész osztály, főleg a lányok sikongatni és fújogatni kezdett. Velük együtt mi is. Nicol undorral az arcán sétált ki a tanári asztalhoz. Amíg ő a békára várt, addig én előpakoltam a padunkból a köpenyeinket, valamint átvettem egyik osztálytársamtól a boncoláshoz szükséges eszközöket. Maga a tudat, hogy egy élőlényt fogunk perceken belül felvágni, kikészített. Normális emberként is kiakadnék, de mivel egy Fundit vagyok, rendelkezek olyan képességgel, hogy a frissen elhunyt lelkét látom. Ilyenkor izzik a testem, fájdalom jár át és ami a legrosszabb, a torkom lüktet, feszül és sikítozni kezdek. Lélekdalnak hívják. Így búcsúztatják a női Funditok az elhunytat. Az emberek tényleg fülsiketítő sikoltozásnak hallják ellenben a férfi Funditokkal. Ők odavannak érte. Számukra ez a legszebb dal. Megbabonázza őket ez az ének.. Életemben először a szüleim halálakor énekeltem. A nagybátyám mesélte, hogy a saját gondolatait nem hallotta annyira hangos voltam. Fájt a feje, minden baja volt, de a bátyámnak meg se kottyant. Csillogó szemekkel bámult. Bár erre Will nem emlékszik. Azt mondja, sose hallott még énekelni, és én sem emlékszem arra az estére. Sőt, a szüleim halála előtti időszakra egyáltalán nem emlékszünk. Aztán elkövettem egy hibát. Még általánosba jártam, amikor úgy döntöttem, nem a megszokott úton megyek haza. Én hülye, egy hosszabb utat választottam. Útba esett hazafelé a temető. Nem kellett bemennem, így is a másik oldalon sétáltam, amikor borzasztó fájdalom nyílalt a torkomba. Égett szó szerint az egész testem. Öklendezni kezdtem, minta hánynom kellene. Fel is készültem rá, de a várt eredmény helyett visítani kezdtem az utca kellős közepén. Betapasztottam a fülemet, de még így is borzalmasan hangos voltam. Nehezen vettem levegőt, fájt a torkom és a fülem is. Megijedtem hiszen akkor még fogalmam sem volt, hogy mi ez. A fejemet a temető irányába fordítottam, és amit akkor láttam megrémisztett. Az egész hátborzongatóan fényleni kezdett. Olyan volt, mintha egyenesen felém jönnének. A könnyeim eleredtek, és mindent megpróbáltam, hogy abbamaradjon. Csipkedtem magam, a hajamat téptem, majd igyekeztem becsukni a számat. Minden erőmet bevetve nyomtam felfelé az állkapcsomat és próbáltam lenyelni a sikolyt. Aztán hirtelen vége lett. A fény elhalványult, a sikoly pedig visszakúszott a lelkem mélyére. A Nap ismét felragyogott, és akkor vettem észre a körülöttem lévő tömeget. Mindenki ijedten bámult rám. Mint akik szellemet látnának bennem. Mondanom sem kell, hogy miután észhez tértem hazáig rohantam. Attól a naptól fogva tudok erről a fantasztikus képességemről, amit a hátam közepére sem kívánok. Olyan vagyok mint egy ébresztő óra, csak én nem azért jelzek mert ideje felkelni, hanem mert meghalt valaki. A halál hírnökének is nevezhetném magunkat.

Viszont, állatokért nem visítok eszeveszettül, szóval nyugodtan boncolhatok. Éljen!
Lassan kipakoltam a késeket és a csipeszeket, majd kimentem két pár gumikesztyűért. Mire visszaértem Nic a helyén ült már, sajnálkozó tekintettel bámulva szegény állatra. Azt leszámítva, hogy mindketten undorodunk tőle, szomorkodva néztük a kétségbeesett kis fejét. Nem akarom bántani. Senkinek nem ártottak ezek a békák, akkor meg miért végezzünk velük?
-Kérem a pár egyik tagját, készítse elő a fiolát. -adta utasításba a tanár. Fiola? Ebbe méreg van? Vagy altató? Sokat fog szenvedni? Vagy egyszerűen csak elalszik?
-Mina? -bök oldalba barátnőm. Üres tekintettel bámulok rá. -Melyik legyen? -rám teszi egyik kezét és biztatóan simogat.
-Bocsi, mit is kérdeztél?
-Beadod neki, vagy inkább boncolsz? -kérdezi, és reménykedik, hogy a boncolást választom.

Miután az a cucc hatott, elkezdhettem a munka rám eső részét. Nicol hálásan pislogott rám amiért elvállaltam. Szerintem menten rosszul lett volna amint a kezébe veszi a kést. Lehet, hogy ez most bután és furcsán fog hangzani, de élveztem. Úgy éreztem magam, mintha orvosira járnék.
Az óra vége felé megérkeztek a tanárok kedvencei. Nem zavartatták magukat, hogy az órának lassan vége, a helyükre mentek és megzavarva minket a munkába, beszélgetni kezdtek. Nem igazán érdekelt miről folyik az eszmecsere, de Nicol más volt. Hála neki mindig tudtam mindenről.
-Te, hallod mit mondott Cassandra? -bökte meg a bal kezem, amiben a kést tartottam, és majdnem megvágtam magam.
-Te, nem. -válaszoltam kissé ingerülten.
-Azt mondta, hogy a két srác irtó helyes. -vigyorgott és idiótán húzogatta a szemöldökét.
-Milyen két srác? -tettem le mindent ami a kezembe volt.
-Ajj, Istenem. Akik most jöttek. És az egyik az osztálytársunk lesz. -tapsikolt halkan, nehogy lebukjon, hogy hallgatózik.

Az óra hátralévő részében Nic információkért küzdött, én pedig a boncolást álcázásnak felhasználva, gondolkodni kezdtem.
Kik ezek a fiúk? Miért van olyan rossz előérzetem velük kapcsolatba? Vagy megint csak a hülyeségem játszik velem? 

1.fejezet

Tombolt a vihar. Akármennyire is koncentráltam, nem tudtam még csak csillapítani sem. Kevés voltam ehhez. Végre itt állok, végre elértem a célomat, megtaláltam szüleim gyilkosát, mégsem csináltam semmit. Hihetetlen volt és bénító. Teljesen magamba roskadtam és nem akartam elhinni. Az ereje vagy százszor hatalmasabb volt mint az enyém. Talán ha a bátyám velem lenne, bár nem, még akkor se tudnám legyőzni. Erről jut eszembe, hol van Will? Annyira lefoglalt a vihar, hogy én vagyok a középpontban, hogy elvesztettem őt. Vagy velem se volt?

Óriási porfelhő közeledett felém. Nem volt időm elfutni, ezért karommal eltakartam az arcom, legalább a szemembe ne menjen. A következő pillanatban a Nap sugarai melegítették a testem. Átjárta minden porcikámat. Aztán valaki megfogta a kezem, a hangja kellemes és lágy volt, boldogsággal telt meg a szívem szavai után. A Nap erősen sütött és nem láttam az arcát. Csak fehér, semmi más. Mintha mindent kiradíroztak volna és én csak a tiszta lapot látnám. Mintha megvakultam volna. Ekkor jöttem rá, hogy teljesen vak vagyok. A szívem kavics méretűre zsugorodott, megtelt fájdalommal, hogy már sosem fogom látni az arcát. Már a hangját sem hallottam, és meleg keze után a hideget éreztem csak a bőrömön. Itt hagyott.

A következő pillanatban a bőröm mintha égne, olyan akár a forró tűz. Mindent a vörös árnyalata uralt, a falakat, a padlót és a tárgyakat is. Felemeltem a fejem, ekkor elöntött a méreg. A vérem izzani kezdett és úgy éreztem, jobban égek akár a körülöttem lévő fák. A szüleim, a bátyám, de még ő is kifeszítve lógott. William lassan rám emelte tekintetét és ezt mondta: Figyelmeztettelek, mi lesz, ha elér a halál szele. Aztán itt el is hallgatott. Egy női alakot láttam a lángok mögül, kezében egy hosszú tárgyal, talán lándzsával. Felemelte, hátra lendítette és Will felé dobta. Mozdulni akartam, de a láncok amik a falhoz szegeztek nem engedtek. A lándzsa egyenesen a szívébe landolt. Bátyám még így is, a halál küszöbén, tűrte a sorsát. Nem adta meg az örömet, hogy lássák szenvedni. Feje lassan hanyatlott le, teste pedig elernyedt akár a családom többi tagjáé. A nő vészesen közeledett. De nem felém, hanem hozzá. Hozzá, akit meg kellett volna védenem, de nem tudtam. Előrántott egy kést, mondott valamit, majd a nyakához emelte. Sikítozni kezdtem, rángatni a láncokat, a védelmére sietni. A könnyeim marták az arcomat. Kérleltem, hogy ne bántsa de meg sem hallott. Belemarkolt a hajába, és hátra húzta a fejét. Szemei csukva voltak, szája felrepedt, arcát több kék-zöld foltok borították. A pólója széttépve, csak egy két darab takarta vérző testét. Remegtem a félelemtől, hogy bántani fogja. A kést elemelte a nyakától. Kezdtem azt hinni, hogy elengedi. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Minden érzelem keveredett a tekintetében. Félelem, csalódottság, szégyen, szomorúság és vágy. Száját szólásra nyitott, heves szívveréssel vártam, hogy mondjon valamit, de ekkor a kés meglendült. Csak az arcát láttam, ahogy hangtalanul üvölt. A következő képen a nő előttem állt, kezében az ő szívével, és nevetett rajtam, ahogy mindenkit elvesztettem akit szerettem, és láttam szerelmemet meghalni.


-Áááá! -sikítottam és ugrottam fel.
-Miss Jones, azonnal távozzon! -rivallt rám a tanár és az ajtó felé mutatott.
Az osztály hangosan nevetett rajtam, még Nicol is kuncogott, miután megnyugodott, hogy a frászt hoztam rá az előbb. Remegő lábakkal álltam fel és sétáltam ki a teremből. Egyenesen a hátsó udvarra mentem. Leültem az iskola tövébe és a focipálya mögötti sűrű erdőt bámultam.
Mi volt ez az álom? Nem ez volt az első, hogy erről álmodok. Bárhogy próbálok másra gondolni lefekvés előtt, mindig ez az egy rémálmom jön elő. Először megtalálom a szüleim gyilkosát, de valami mégis furcsa, aztán a következő kép, hogy vele vagyok, a harmadik, hogy Will a halál szeléről beszél. Egyáltalán mit jelent ez? Semmi értelme nincsen. Ha megkérdezem tőle, nem tudja, még életében nem találkozott ezzel. Pedig a mi életünk nem éppen hétköznapi. És végül Ő. Akit még életemben nem láttam, és akárhányszor felébredek nem emlékszem az arcára. De még most is görcsökben van a gyomrom, ha rá gondolok. Nem tudom ki ő, de szeretem. Ijesztő. Álmodok egy fiúval, akiről azt se tudom, hogy létezik e egyáltalán. A nő arcát is homály fedi, de a nevetését ezer közül is felismerem.
Nem értem, az egész nem megy bele a fejembe. Miért álmodom ezt? Mit jelentsen? Talán ez a jövőm? Azt nem fogom hagyni! Soha!
-Mina. -ül le mellém Nicol. -Minden rendben?
-Persze csak rosszat álmodtam. -mosolygok rá. -Már ki is csengettek?
-Nem vall rád, hogy elalszol órán. Főleg nem ennél a tanárnál.
-Nem aludtam jól az este. Nem láttad Willt? -terelem másodszorra is a témát remélem most már sikerrel.
-Willt? Nem, de megkereshetjük. -ugrik fel azonnal, én pedig összébb húzom magam, nehogy rám lépjen. Tudtam, hogyha a bátyámat megemlítem, másra sem tud majd gondolni. Mivel lassan kezdtem felállni, ezért megragadott és olyan erővel húzott fel, hogy majdnem orra estem.

Ősz ide vagy oda, nagyon jó idő volt. Nagy szünetbe általában az összes diák a folyosón vagy az udvaron van. Mégsem találtuk sehol William-et. Felmentünk a termükbe, de semmi, a csarnokban sem találtuk. Will a menő végzősök közé tartozik szóval nem tűnhet el csak úgy. Aztán mint a villámcsapás jutott eszembe még egy hely ahol lehet. -Parkoló. -mondtuk egyszerre barátnőmmel. Az egész iskolát átszelve, már levegő után kapkodva, de kiértünk a suli elé. Ekkor végre megpillantottam a piros-fehér egyen pulcsis fiút. Sosem vették le az iskola foci csapatának a pulóverét. Tipikus amerikai középiskola volt a miénk. Tökéletesen látszódott a hierarchia a diákok között. Voltak az iskola nagymenői, a focisták, élükön William Jones, alattuk a pompon lányok, akik sosem voltak 5 méternél távolabb a srácoktól, aztán jöttünk mi, az átlagos diákok. Ellenben a bátyámmal, én nem szerettem a nagy felhajtást körülöttem. Szerettem az árnyékban meghúzni magam. Legalább az iskolában nyugodt, átlagos életet élhettem.
Láttam Nicolon, feszengve közelíti meg Willt. Még a hülye is látja, hogy belezúgott, csak az a majom, nem veszi észre egyedül. A fiúk William kocsijánál beszélgettek. Már messziről lehetett hallani, ahogy a cuki kis pompon lányok minden idióta viccnek szánt beszóláson vihognak. Már engem idegesített, aki csak annyi időt tölt velük, hogy elmegy mellettük a folyosón, nem értem ezek a gorillák hogy bírják.
-Sziasztok. -értünk oda.
-Hugi! -örült meg testvérem. -Hát te? Mizujs?
-Te, Jones. Mikor húzhatom meg a húgodat? -röhögött az egész társaság.
-Majd ha meghúztam a tiédet. -kacsintott oda, majd kézen fogott és elsétáltunk onnan.
-Mennyire buta már. -szólalt meg Nicol.
-Ne is foglalkozzatok vele, esélye sincs. Na de miért jöttél? Baj van?
-Jajj nem dehogy, csak...
-Amúgy ti este bulizni voltatok? -folytja belém a szót barátnőm. Will értetlen fejjel várja, hogy folytassa. -Ma elaludt órán. Nem értem engem miért hagytok otthon ilyenkor. -kuncog egy kicsit, de miután észre veszi, hogy Will nem nevet abbahagyja. -Rosszat mondtam? -már szólni akartam, de megszólalt a telefonja. -Bocsi. -felvette és elindult az iskolába.
-Micsoda véletlen, hogy pont most hívták. -mosolygok rajta, de Will rezzenéstelen arca arra enged következtetni, hogy ez az ő műve. -Te voltál?
-Rémálmod volt?
-Igen, de... -megragad és az én kocsim felé húz, ami a parkoló túloldalán van, messze az emberektől.
-Tudod, hogy ez nem normális?
-Az egész életem nem normális. -rántom ki karomat övéi közül. -Szerinted olyan jó dolog minden este rettegve lefeküdni, mert tudod milyen álmod lesz? Azt hiszed élvezem ezt az életet?
Will félve nézett körül, nehogy bárki meghalljon bennünket. -Nem csak te neked MÁS az életed.
-Te mégsem álmodod ugyanezt! -itt elhallgatott. -Sajnálom, csak fáradt vagyok. -közelebb jött hozzám, és megölelt. Jól esett a közelsége, mindig megnyugtat. Van, hogy nem kell a mágia, hogy kikapcsoljuk egy kicsit.
-Meddig vagy? -tolt el magától, hogy a szemembe nézzen.
-Lehet itt maradok, hogy a könyvtárba megírjam a leckét.
-Te még mindig a lecke miatt aggódsz? -kócolta össze a hajam.
-Á, ne már Will. -nevettem én is. -Amúgy meg, ha nem esett volna le, kocsival vagyok.
-Minek is jöttél amúgy azzal? Én is elhoztalak volna.
-Tudom de Nic-ért mentem.
-Pff. Fél vagy mi? Nem harapok. Holnaptól én hozlak titeket.
-Aztán mit szólnak a cicuskáid, ha meglátnak két lánnyal? -vontam fel egyik szemöldököm, és vigyorogtam mint egy tejbetök.
-Azt hogy milyen szerencsések vagytok. -húzta fel az orrát jó magasra, majd a suli felé indult. Szem forgatva szaladtam utána, és egy jó nagyot csaptam a hátára.
-Áá! Ez fájt. -sipítozott mint egy kis csitri.
-Ja, mielőtt elfelejtem, legközelebb ne használd az erődet, meg tudom oldani én is, anélkül, hogy használnám. -csak sóhajtott egyet és a banda felé sétált.
-Jones, haver. -jött oda Lynch.
-Nem adom. -tolt a háta mögé a bátyám.
-Kérlek, vigyázok rá. -értetlen fejjel álltam mögötte. Ez tényleg ennyire idióta? -Nem fog fájni, ígérem. -intézi felém szavait. Ezek hallatán kilépek a bátyám takarásából, és már elküldeném a halál náthás...nos igen, oda, de a pompon lányok vezetője odajön hozzánk.
-Jajj de édes, a kis Wilhelmina még nem volt együtt senkivel? -vigyorog rám, majd Lynch vállára teszi a kezét és folytatja. -Ronan lesz a megfelelő az első együtt léthez. Figyelmes és óvatos.
-Te már csak tudod ugye? Ki maradt ki a listádról? Ha jól tudom csak a bátyám nincs rajta.
-Nem is leszek! -vágja oda Will. -Miért nem jó neked Cassandra? -fordul az idióta felé. -Vagy nem volt elég jó?
-Hát nem is tudom haver, voltam jobbal is. -Cassandra feje olyan vörös volt mint egy paradicsom, de nem azért mert zavarba lett volna, hanem mert olyan dühös lett, hogy már láttam a füstöt a fülén szállingózni. Én csak nevetni tudtam az egészen. A lány toporzékolni kezdett, majd dobbantott egyet és gyors léptekben felszívódott. Ilyen jót rég nevettem.
-Nem fog haragudni rád? -kérdeztem tesómtól.
-Az óra után úgyis visszajön. -sóhajtott egyet. -Bocsi Lynch, de Minát nem kapod meg. -Ronan megrántotta a vállát, majd közel hajolt hozzám és a fülembe súgta: Még találkozunk.

-Miért is vagytok a suli előtt?
-Hát nem hallottad? -csodálkozott az egyik fiú. -Új diákok jönnek.

Egy kis gondolat és szereplők

Sziasztok! :)

Új történet írásába kezdtem. Persze emellett a Teen Top-os is menni fog, remélem minél gyorsabban. 

Ezt a történetet kicsit misztikussá és romantikussá szeretném tenni. Még nem írtam ilyesfajtát, de ahogy azt mondják, kezdőké a szerencse. 

Az ihletet könyvekből és filmekből merítettem. Remélem nem nézitek majd rosszallóan, ha nagyon hajaz az eredetire egy-két helyen. Tényleg nagyon megihletett, és szeretném átadni azt, ahogy én azt tovább illetve átgondoltam. Igyekszem minél gyakrabban írni az új részeket, de erre szeretnék sok időt szánni, mert azt szeretném, ha tökéletes lenne. ( Legalábbis feleljen meg az én elvárásaimnak :D ) 

Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek. :)

Jó olvasást :)

Szereplők:

 Wilhelmina Jones 18 éves. 

Olivier Wood 20 éves. 

William Jones 19 éves.

.  

 Nicol Cavanaugh 18 éves.