5. fejezet

Hiába jártam végig a folyosókat, sehol nem láttam újra. Olyan érzés volt, mintha olyasvalakit keresnék, aki nem is létezik. Hogy tud valaki ilyen gyorsan felszívódni? Képtelenség!
-Jól vagy? Ma nem nézel ki valami jól. Alszol te eleget? -kérdezi aggódva barátnőm. Igen, ez az. Nemes egyszerűséggel, csupán a fáradtság miatt beképzelem a dolgokat. Mivel úgymond "megmentett", nyilván beleégette magát az emlékeimbe és a fáradtság miatt látom őt. Ez lehet a megoldás. Az este ki kell pihennem valahogy, mert ha ez így megy tovább megbolondulok.
Hirtelen, a semmiből Nicol megragadott a karomnál és futni kezdett, magával húzva. Hatalmasakat pislogva rá, pontosabban a hátára, rohanok utána és érzem, hogy ebből baj lesz. Tuti valaki megsérül és száz százalék, hogy az én leszek. Ebben a pillanatban Nicol félkézzel félrelökött egy elsőévest, aki az útjában állt. Nos igen, erről beszéltem. Az ártatlan külső erős belsőt takar. Míg ő továbbmegy, én félig hátrafordulva kérek bocsánatot.
-Hova a fenébe rohanunk? -kérdezem végre, de ő válaszra sem méltatva töri magunk előtt az utat.
-Azonnal álljanak meg! -hallom meg mögülünk a vészjósló hangot. Déjá vu érzés uralkodik el rajtam, mikor ismét Nicol kemény hátának ütődök. Kivételesen számíthattam volna erre.
-Á, igazgatónő! Tudja, mi csak...nos mi -kezd bele Nicol de semmi értelmes magyarázat nem jön a szájára. Rám néz, de hiába várja, még az eredeti okát sem tudom, nemhogy kitaláljak valami hazugságot.
-Ne hebegjen itt nekem kisasszony! A három éve alatt még egyszer sem olvasták el figyelmesen a házirendet igaz? -nézett végig rajtunk. Barátnőm feszengve állt mellettem és próbált észrevétlenül nézni valamit. -A házirend tizenhetedik oldalán található ötödik bekezdésében tisztán le van írva, hogy a folyosón tilos a futkározás.
-Kit érdekel. -motyogott orra alatt, bár én tisztán hallottam és féltem, hogy az igazgató is hallotta.
-Elnézést kérünk mindketten, többé nem fordul elő. -szóltam gyorsan, mielőtt bármi rossz sült volna ki az egészből.
-Tudják, ezért megbüntethetném önöket, de azt hiszem elég lesz a szaktanárjuktól is. -erre mindketten felkaptuk a fejünket. -Öt perce becsengettek! -egymásra néztünk és miután egyszerre bocsánatot kértünk rohanni kezdtünk. -Mit mondtam az előbb! -kiáltott utánunk, mi pedig gyors sétában folytattuk tovább egészen az első kanyarig, onnan újból futni kezdtünk egyenesen a büféig, ott felkaptuk a cuccainkat és sprinteltünk az osztályterembe, hátha sikerül a tanár előtt beérnünk. Az osztálytermünk természetesen, miért is ne lenne messzebb, a földszinten volt, de a legvégén. Ráadásul matek óránk volt, az osztályfőnökkel. Látom, hogy az ajtó csukva van, reménykedve nézek a mellettem lassító lányra: -Talán nem ő csukta be.
-Legyen igazad könyörgöm. -lassan nyitok be az ajtón, először csak a fejemet teszem be. Látom, ahogy néhányan beszélgetnek, vannak akik valamit írnak és vannak, akik csak vannak. Mosolyogva fordulok hátra, jelezve hogy tiszta a levegő és intek, hogy mehetünk nyugodtan. Kiegyenesedve, bátran indulunk meg a helyünk felé.
-Örülök, hogy megtiszteltetek a jelenlétetekkel. Remélem tudjátok mivel jár a késés? -mindketten megállunk és a tanári asztal felé fordulunk, ahol Mr. Hole a naplóba van merülve.
-Meg tudjuk magyarázni.
-Az igazgatónő feltartott minket tanár úr. -kezdett bele ő is.
-Jó, nem érdekelnek a kifogások. Tudjátok jól, hogy nem tűröm a késést. Ha rajz óráról késnétek, nem lenne fontos, de érettségi tantárgyról beszélünk. -felállt és elénk sétált. -Ha jól tudom, ma hét órátok van, igazam van? -miután nem szóltunk semmit, Cassandra szólalt meg.
-Igen tanár úr, ma hét óránk van, se több se kevesebb. -mindketten hátra néztünk rá, ő pedig szélesen vicsorgott ránk. Direkt nem szóltunk, erre tessék.
-Nagyszerű. Akkor a hetedik óra után várlak benneteket. Na üljetek a helyetekre!
Remek, nem elég, hogy hosszú napunk van, újságcikket kell írnom, nem, még büntetést is kaptunk. Ez ma nem az én napom!
Természetesen az osztály nem bírta hang nélkül míg leültünk. Mit sem törődve velük elsétáltunk a helyünkre. Az osztálytermünk egész nagy volt. A huszonhárom diáknak kellett is. Az ajtóban állva, bal oldalt voltak a padok. Három oszlopban helyezkedtek el, mindegyikben öt paddal. Én Nicol mellett ülök a harmadik oszlopban, természetesen az ablak mellett, az utolsó előtti padban. Szerencsére senki nem ült mögöttünk, így sosem zavart meg minket senki sem, ha olyan dolgokról beszélgettünk. Még egy jó dolog volt a padok elosztásában, mégpedig, hogy Cassandra jó messzire került tőlünk. Az ajtó jobb oldalánál található a tanári asztal, amögött a hagyományos tábla, végül az interaktív tábla a projektorral. Az osztályfőnök elmondása szerint az év közepétől lecserélik nálunk is a régi táblát a filces táblára.
Szóval, miután megkaptuk a büntetést és elmondta, hogy ezzel jár, ha valaki elkésik, ecsetelni kezdte a matematika fontosságát, mire az osztályban lévő focis fiúk, azzal kezdtek szórakozni, hogy mégis mire használhatjuk a geometriát, satöbbi. Nem törődve az osztállyal, előpakoltunk az órára. Nicol bosszankodni kezdett a késői maradás miatt.
-Ne panaszkodj, nekem utána még itt is kell maradnom, és különben is, ha nem kezdesz el úgy rohanni, nem késtünk volna el. -mondtam, mire sértődötten csípőre rakta a kezét. -Erről jut eszembe, minek is rohangáltunk?
-Mert láttam azt a fiút és gondoltam megköszönhetnéd neki, hogy segített. -mondta miközben a táskájában kutatott, így nem láthatta az arcomat. Érdekes, hogy egészen eddig még egyszer sem láttuk, pedig tuti biztos vagyok benne, hogy idősebb nálunk és ma, ráadásul nem csak én, de Nicol is látta őt. Ez nem lehet véletlen. -Most meg mi bajod van? Tök helyes volt. Nem árt egy ilyen lehetőséget kihasználni.
-Nem furcsa, hogy még egyszer se láttuk eddig, ma meg többször is? -kérdeztem teljes komolysággal magam elé bámulva. Nicol a jobb könyökére támaszkodva nézett rám.
-Végül is, mondasz valamit. Egy ilyen Adoniszt hogy nem vettünk eddig észre? -azt leszámítva, hogy engem nem pont ez az ok izgat, tulajdonképpen igaza van.
-Esetleg szeretnétek délután négyig maradni? -jelent meg váratlanul padunknál Mr. Hole. -Ha jól tudom, Wilhelmina, neked még dolgod van, tehát ha szeretnétek ma haza menni azt ajánlom fejezzétek be a beszélgetést. Tizennyolc évesek vagytok, ne kelljen kisgyerekként kezelnem titeket.
-Elnézést.
-Még valamit kedves osztály, mielőtt elkezdjük az órát. Holnap megismeritek az új osztálytársaitokat. Szeretnék mindenkit megkérni, hogy viselkedjetek rendesen és fogadjátok be őket.

A nap hátra lévő részein azon járt az agyam, vajon milyenek lesznek az újak. Beképzelt bunkók, vagy esetleg a normális kategóriába tartozóak. Nicolt is felvillanyozta a dolog, de amint órákra kellett mennünk, mintha elvarázsolták volna és a nyitott szemmel való alvást fejlesztette még az eddiginél is tökéletesebbre. Én meg, én csak voltam és bámultam ki a fejemből. Lassan véget ért a hetedik óra is, kivéve nekünk. Meg kell hagyni, rosszabbra számítottam. Az elején hallgattuk, miért fontos, hogy mindig pontosak legyünk, aztán végül azt csináltuk, amit szerettünk volna. Fogtam magam és megírtam az írásbeli házikat, legalább azzal nem kell foglalkoznom este, ha hazaérek. Sajnos nagyon tartok attól, hogy későig itt kell maradnom.

-Viszontlátásra tanár úr! -köszöntünk el egyszerre.
-Na végre mehetünk haza! -nyújtózkodott Nicol, miközben kifele haladtunk a suliból. -Vájunk csak, nekem most gyalog kell haza mennem? -fehéredett el. -Tudod milyen messze lakok? Lerohad a lábam addig.
-Csigavér. -kiléptem a főbejáraton és egyenesen a bátyámhoz mentem, aki a kocsijának támaszkodva beszélgetett csapattársaival.
-Nem! Arról szó sem lehet! -kapott karom után.
-Akkora szád van... Ne félj már ennyire tőle, nem harap. Sziasztok! -köszöntem oda. Will amint észrevett minket elköszönt a haverjaitól és odajött hozzánk.
-Lányok.
-Ha már azt mondtad, hogy holnap te hozol minket suliba, nem vinnéd már ma haza Nicolt? Még meg kell írnom a cikket és nem akarom, hogy gyalog menjen haza. -néztem rám Nicre, aki olyan volt mint egy kis nyuszi.
-Dehogynem. -mosolygott kedvesen, átkarolta barátnőmet a válla felett és így indultak el az autó felé. Hihetetlen hogy meg tud változni a közelében. Ilyenkor rá se ismerek pedig a legjobb barátnőm. Amint kifordultak a főutcára, visszasiettem a suliba, fel a szerkesztőséghez. Hamar végezni akarok. Egy, nem akarok sokáig maradni kettő, nem szeretek este vezetni.

-Sziasztok! -köszönök a többieknek, majd a nekem kinevezett asztalhoz megyek és bekapcsolva a gépet, neki is állok a gépelésnek. Az e-heti újságba a foci csapat hétvégi meccsét kellett leírnom. Nagy szerencse, hogy a bátyám a csapatkapitány, különben hiába voltam kint a meccsen, akkor se érteném mi történne. Ezeket az írásokat örömmel szoktam vállalni. Egész jól haladok, bár néha meg kell állnom, hogy a mondatok összefüggésben legyenek az előttük lévővel és képeket is kell keresnem. Szokták mondani, hogy a jó munkához idő kell és ha élvezzük azt amit csinálunk, észre sem vesszük, hogy repül az idő. Ez történt velem is. Az utolsó mondat írásakor rápillantottam az órára, ami 17.57-et mutatott. Szerettem volna hatra már hazaérni, de ez a tervem füstbe ment.
Hirtelen hangos csörömpölést hallok. A vérem is megfagy ijedtemben. A monitor mögül kukucskálok, de nem látok senkit és semmit.
-Hahó? -kérdezem halkan, remegő hanggal. Néma csend. Kapkodva kapcsolom ki a gépet és kapom fel a táskámat. Hangtalanul teszem be a széket a helyére és sietek az ajtóhoz, ekkor újra hallom a hangokat, de most sokkal hangosabb és erőteljesebb.
-Hahó? -megint semmi. -Ez nem vicces. -erre egy sötét alakot látok meg a könyvespolc mögül kilépni. Remegő kezekkel kapok a kilincshez és eszem ágában sincs megnézni mi lehet az, rohanok le a lépcsőkön, ki a parkolóba. Áldom magam ilyenkor, mikor olyan messze van a kocsim. Még mindig futva nézek hátra, hogy nem követnek-e, de semmi. A táskámban lévő slusszkulcsot alig tudom kihalászni annyira remegek, majd mikor sikerült, kinyitom az ajtót és miután harmadjára sikerült beletalálnom a lyukba, indítom is. Miközben a sebváltóval bíbelődök, az iskola felé pillantok, de bár ne tettem volna. Valaki ott állt az ajtóban.
-Indulj már! -leheltem erőtlenül, mikor az alak elindult felém. -Gyerünk már! -kiáltottam most már és a feszültség miatt ami bennem volt, az eddig kordában tartott erőmmel, elindítottam a kocsi motorját, majd tövig nyomtam a gázpedált és meg sem álltam, amíg a kocsifeljárónkra nem értem.
Mi a franc? Elegem van! Neki dőltem a kormánynak és próbáltam rendbe hozni magam, nehogy észre vegyék, hogy történt valami. Nem tagadom, elég nehéz lenne nem észre venni.