6. fejezet

Nem merek. Egyszerűen nem tudom kinyújtani a kezem, hogy kinyissam az ajtót. Nem mertem elengedni a kormányt, lehajtottam rá a fejem és csak szorítottam. Még most is olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Pedig egészen idáig néztem a visszapillantó tükröt, nehogy valami „meglepetés” érjen, de nem volt semmi. Ennek ellenére ugyanúgy megmaradt a rossz érzés bennem. Túl normális volt minden az előzőhöz képest.

A házunk az utca végén álló utolsó téglaépület. Akár a világ végét is jelképezhetné az utca, nincs befejezve, és egy sűrű erdő zárja el a mögötte elterülő messzeséget. Kislány koromban is sokszor leselkedtem és gondolkodtam azon, vajon milyen mesés világ létezhet mögötte. Olyan varázslatos. Este, ha nem tudok elaludni, csak felülök az ágyamban és egy fejfordítással máris az erdővel találom szembe magam.

Felemelem fejem és az erdőt fürkészem. Mintha legbelül azt akarnám, hogy valaki kilépjen onnan és a szemembe nézzen. Olyan hívogató. És ekkor a gondolatom valóssá válik.

-Mi a fene? –az előbb mintha valami elfutott volna a fák között. Vagy inkább valaki. Kinyitom a kocsi ajtaját, kiszállok és bámulom a sűrű rengeteget. Néma csend, biztos csak képzelődtem. Ám ekkor a semmiből lihegést hallottam meg, mintha valaki futna. Vagy inkább valaki menekül. Olyan, mintha az életéért futna, hogy túléljen. A hideg végig futott a hátamon. Mi folyik itt?

-Segíts! –kiáltotta valaki. Egy lépést tettem az erdő felé, mikor egy sötét alak jelent meg a fák mögül. A szívem felgyorsult. Segítenem kell neki. Remegő lábbakkal indultam meg felé. Az utcai lámpa árnyékot vetett rá. –Segíts rajtam. –suttogta, de annak ellenére, hogy pár méterre állt tőlem, mégis mintha a távolból kiáltott volna. Izzadni kezdett a tenyerem, legbelül menekülni támadt kedvem, még sem álltam meg. Ahogy közelebb értem hozzá, talán öt lépés lehetett köztünk, arcát még mindig a sötétség uralta, de ruháján felismertem az iskolánk címerét. Mikor tudatosult bennem, hogy valaki a suliból segítséget kér, a lomha, nehézkes lépésekből futás lett, de ahogy a tempóm nőtt, ő úgy távolodott, aztán hirtelen megállt. Én is megtorpantam. Mögüle egy kart láttam kinyúlni. Azonnal megragadta a vállánál, mire kipattantak a szemei. Még így is, hogy rossz volt a világítás, láttam, ahogy a szeme sötétebb, mint az éjszaka. Szemeim tágra nyíltak, de másom nem mozdult. Lefagytam, teljesen megbénultam a félelemtől.

-Mina! –nagybátyám hangjára elöntött a pánik, hogy akár ő is veszélybe kerülhet. Csoda folytán sikerült megmozdítanom testem és a ház felé pillantanom. Paul arcán a nyugalom virított némi értetlenséggel, de semmi félelem nem tükröződött rajta. Amikor visszafordultam, megértettem miért ilyen nyugodt. Az alak eltűnt. Nyomtalanul. Hiába fürkésztem az erdőt, nem láttam semmit, még egy apró mozgást sem. Semmit.

-Miért állsz az út közepén? –amikor Will felnevetett, értetlenül fordultam meg, ő miért nem érzi azt, amit én?

-Legalább egy tíz perce az erdőt bámulja. –mondja kuncogva Paul –Az igaz, hogy erre nem sok mindenki jár, de mégis csak veszélyes az út kellős közepén állni, nem gondolod? –intézi felém szavait.

Mi a franc folyik itt? A suliban megjelenik egy alak, most meg a szemem láttára rántanak be a sötétbe egy embert. Miért nem érzi Will is ezt a hátborzongató érzést?

-Tudod mit hallottam Willtől? –jelent meg mellettem Paul, ezzel elterelve a gondolataimat. Szemforgatás közben, hatalmasat sóhajtottam, és magamban szidtam Willt, amiért elárult. -Büntetés? A mindig ártatlan és mindig jól viselkedő Wilhelmina Jonest megbüntették? –kérdése nem szidás, hanem piszkálódás és erre rátesz egy lapáttal, mikor a Bűnösre pillantok, aki felveszi ártatlan ábrázatát. Fú, de élvezik. Élvezik, hogy megszegtem a saját szabályaimat. Hangosan röhögnek rajtam és egyiket sem zavarja, hogy kellemetlenül érzem emiatt magam. Paul, miközben a szemét törölgette a jóízű nevetés után, átkarolt hátulról és miután bezártam a kocsimat, taszigálni kezdett befelé, de drága bátyám elállta az utunkat.

-Megértük, hogy végre veled is történik valami izgalmas. –nevetett fel Will.

-Na mert az, hogy büntetésben voltam nagy izgalom ugye? –a két fiú újra felnevetett. –Meg már nem azért, de semmi rossz nincs abban, ha betartom a szabályokat.

-A szabályok azért vannak, hogy megszegjük.

-Ja, mondja ezt az, akinek elnézik, ha lóg. Neked nincsenek is szabályok, amiket be kellene tartanod. Te neked mindent elnéznek, már ne is haragudj.

-Hé, én semmi rosszat nem teszek, csak kihasználom a lehetőségeimet. –rángatja meg vállát a bátyám és enged be a házba.

-Jól van, elég lesz gyerekek. –ledobtam magam a konyhaasztalnál lévő egyik székre, és az előttem elterülő vacsorával szemeztem. –Will, a szabályok nem azért vannak, hogy megszegjük azokat és Mina, neked pedig nem szekálódásból mondjuk, csak nem ártana egy kis izgalom az életedben. Tudod jól, hogy büszkék vagyunk rád, de néha engedd el magad és törj ki. –tátott szájjal bámultam nagybátyámra, aki mindig meg tud lepni az ilyen bölcs mondataival. Will eközben a szájához emelt kenyérrel nézett bennünket, majd miután beleharapott, megszólalt:

-Honnan vetted ezt a mondatot?

-Már vártam, hogy megkérdezd. Ez, dobpergést kérek –erre vigyorogva vicces viselkedésén, elkezdtem dobolni az asztalon –a legújabb könyvemben lesz benne. –büszkélkedett nagy örömmel. Paul ugyanis író és nem rég kezdett bele a negyedik könyvébe. Mindig nagy figyelemmel kísértük a munkáját. Mikor kicsik voltunk, szerettük nézni, ahogy dolgozik és szerettük, ha egy-egy személyt rólunk mintáz meg. Az eddigi könyvei mindig valamilyen vígjátékszerű vagy éppen drámai hatású volt. Erről, még semmit nem tudtunk, még a címét sem. Nem árul el róla semmit, nagy titokban tartja, ezért is örültem annyira, hogy legalább ezt a kis apróságot megtudtam.

A vacsora a szokásosan telt, megbeszéltük mi volt ma a suliba, milyen volt Willnek az edzés és, hogy miért kaptam büntetést. Persze csak annyit árultam el, hogy késtünk. Azt, hogy miért, azt már nem tartottam fontosnak.

Miután segítettem elmosogatni, neki álltam a mai nap hátralévő feladatainak. Lecke, fürdés és a többi. A szobámba érve ledobtam a táskámat és hasra feküdtem az ágyamon. Imádtam az ágyamba lenni a megterhelő napok után. Sőt, imádtam itthon lenni az ilyen napok után. A házunk egy hatalmas családi ház volt, ami beleillett akár egy romantikus könyvbe. Két emeletes, ahol a földszinten egy óriási nappali, egy konyha, egy fürdő, a nagybátyánk szobája és a dolgozó szobája található. Mi, Paulnak hála, az emeleten építhettünk ki egy saját kis birodalmat. Igaz, hogy a fürdőnk közös volt, de az választott el bennünket. A nappaliból vezet fel a lépcső, amivel szemben van a fürdőszoba. Jobbra fordulva Will szobája van, míg az enyém baloldalt. Imádtam, hogy együtt vagyunk, de mégis külön. Van egy magánszféránk, amit tiszteletben tart a másik. Ezért is jellemzi a szoba a belsőmet. Minden úgy van berendezve, ahogy azt én szerettem volna. Amint belépek a szobámba, egy hatalmas ablakkal állok szembe, ami előtt közvetlen elterül az ágyam, egy-két plüssel díszítve. Az ágy mellett áll az íróasztalom tele mindenféle jegyzettel és kacattal. A szoba jobb oldalán egy nagy könyvespolc, tele könyvekkel, majd a ruhásszekrényem áll. Az ággyal szemben áll egy kisebb szekrény, amin a tévé van. A falon egy egész alakos tükör lóg. Nincs sok minden a szobámba, de én így szeretem. A falak színe is finom, lágy színek. Ezt a helyiséget szeretem a legjobban az egész házban. Vagyis, volt egy hely, amit ezerszer jobban szerettem, de az nem a házban van. A házunk mellett ugyanis az erdő terül el. Na az, a kedvenc helyem. Az álmaim után, ha stresszes vagyok, ha úgy érzem egyedül kell lennem, a legjobb hely. Különös amúgy ha jobban belegondolok. Az iskola mellett is és itthon is van egy erdő, amit imádok bámulni. Ezért is választottam anno a mostani szobámat, aminek az ablaka a ház melletti erdőre néz. Választhattam volna Will szobáját is, de már akkor is magamnak való voltam. A szüleim halála után az egyetlen megnyugvást a természet jelentette. Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de talán már akkor is sokat lehettem kint. Tinédzserként pedig egyre inkább csak vonz. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy a hatalmába kerít az a veszély, amit jelképez. Hiszen az erdő nem csak a nyugalom, békesség jelképe, hanem ugyanúgy ott van a hátborzongató érzés is, ami akkor kerít hatalmába, ha a közelében vagy. Ez a félelem érzet megnyugtat. Ostobaság, mégis így van.

-Mina –nyit be testvérem a szobámba. –Elmegyek zuhanyozni. Egy aprót bólintok, majd el is tűnik. Feltápászkodok az ágyról, gyorsan előkészítem a fürdéshez szükséges dolgokat, majd amíg a bátyám zuhanyozik, addig megnézem, mit kell még tanulnom.

Egy óra múlva nyugodtan hajtom fejem a párnámra, hogy mindent elintéztem, amit kellett. A hold fénye bevilágítja az egész szobát. Először a plafonra festett csillagokat bámulom, majd egy idő után ismét az erdő fürkészésében lelem a nyugalmat. Vagyis csak szeretném, ugyanis amint oldalra fordítom fejem, eszembe jut az a valaki, aki csak úgy eltűnt. Tudom, hogy nem képzeltem, tényleg ott volt valaki. És a legrosszabb az egészben, hogy hiába erőlködök, nem tudok visszaemlékezni, hogy ki volt az. Még a hangja sem rémlik. Legjobb lesz, ha utána járok. De csak holnap. Mostanra már annyira kimerültem, hogy képes lennék bárhol elaludni. Remélem, ma az álmaim is egy kicsit elcsendesülnek. Lassacskán lecsukódnak szemeim, végül elalszok.

Nem mondom, hogy mélyen aludtam, de egy ideig sikerült pihennem, mígnem a némaságban, egyszer csak halk léptekre leszek figyelmes. Testem azonnal megdermed, szemeimet sem nyitom ki. Képes vagyok megérezni Will jelenlétét, de ez nem ő. Ismeretlen, erős. Félelmetesen erős. Figyelmemet igyekszem a lépteire koncentrálni. Csukott szemekkel is látom, merre jár. Szobám legtávolabbik sarkában áll, talán háttal nekem. Aztán lassan a könyvespolchoz sétál, ott is megáll. Az az érzésem, a képeimet nézi. Elég sok időt tölt ott ahhoz, hogy én totál összetojjam magam. Mi az istent akar? És mi ez, vagy ki ez? Biztos vagyok benne, hogy nem egy átlagos emberről van szó. Ahhoz túlságosan is erős a lelke. Márpedig ilyen lelki ereje, csak is az én fajtámnak van. Vagyis egy idegennek, ahogy az emberek mondanák. Amikor végleg tudatosul bennem, hogy egy misztikus lény tartózkodik a szobámban, az eddig visszafojtott erőm kezd a felszínre törni a pánik miatt. Sajnos ezt a látogatóm is érzékeli, ugyanis megmozdul. Hallom, ahogy lábfejét az én irányomba fordítja. Ujjaim ökölbe szorulnak a takaró alatt. Felém indult. Lépései egyre gyorsulnak, nehézkesek akár egy félelmetes fenevadnak. Démonnak. Dübörögve közeledik felém, én pedig képtelen vagyok megmozdulni, hogy megvédhessem magam. Gyerünk! –szólok magamra, de hiába. Erős léptei elhaltak. Itt áll az ágyamnál! Még a lélegzetemet is visszatartottam, mikor a semmiből enyhe nyomást éreztem az arcomnál. Nem volt rajtam semmi, csupán ahogy fölém hajolt, összepréselt a közelsége. Éreztem, hogy elmosolyodik és lyukat éget a testemben, ahogy végig futtatja tekintetét rajtam. Talán közelebb hajolhatott hozzám, lehelete tűzként hatott bőrömre. Égett, viszketett a fájdalomtól. Hiába próbáltam tartani magam, testem nem engedelmeskedett és a kíntól összeráncoltam a szemöldököm. Egy halk kuncogást hallatott, majd hirtelen rámarkol a nyakamra. Abban a pillanatban, ahogy ujjait szorítani kezdte, a szemeim kipattantak, én pedig felültem az ágyban.

Bal kezemet a nyakamra simítottam, kerek szemekkel néztem körbe a szobában. A szobám érintetlen volt. Lehetetlen! Álmodtam? Túl valóságos volt. Zihálva kapkodok a friss oxigénért. Ekkor veszem csak észre, hogy ég a nagy villanyom. Pedig lekapcsoltam, és csak az ajtónál lehet felkapcsolni, tehát még véletlenül se lehettem én.

Valaki járt a szobámban! De ki? 

5. fejezet

Hiába jártam végig a folyosókat, sehol nem láttam újra. Olyan érzés volt, mintha olyasvalakit keresnék, aki nem is létezik. Hogy tud valaki ilyen gyorsan felszívódni? Képtelenség!
-Jól vagy? Ma nem nézel ki valami jól. Alszol te eleget? -kérdezi aggódva barátnőm. Igen, ez az. Nemes egyszerűséggel, csupán a fáradtság miatt beképzelem a dolgokat. Mivel úgymond "megmentett", nyilván beleégette magát az emlékeimbe és a fáradtság miatt látom őt. Ez lehet a megoldás. Az este ki kell pihennem valahogy, mert ha ez így megy tovább megbolondulok.
Hirtelen, a semmiből Nicol megragadott a karomnál és futni kezdett, magával húzva. Hatalmasakat pislogva rá, pontosabban a hátára, rohanok utána és érzem, hogy ebből baj lesz. Tuti valaki megsérül és száz százalék, hogy az én leszek. Ebben a pillanatban Nicol félkézzel félrelökött egy elsőévest, aki az útjában állt. Nos igen, erről beszéltem. Az ártatlan külső erős belsőt takar. Míg ő továbbmegy, én félig hátrafordulva kérek bocsánatot.
-Hova a fenébe rohanunk? -kérdezem végre, de ő válaszra sem méltatva töri magunk előtt az utat.
-Azonnal álljanak meg! -hallom meg mögülünk a vészjósló hangot. Déjá vu érzés uralkodik el rajtam, mikor ismét Nicol kemény hátának ütődök. Kivételesen számíthattam volna erre.
-Á, igazgatónő! Tudja, mi csak...nos mi -kezd bele Nicol de semmi értelmes magyarázat nem jön a szájára. Rám néz, de hiába várja, még az eredeti okát sem tudom, nemhogy kitaláljak valami hazugságot.
-Ne hebegjen itt nekem kisasszony! A három éve alatt még egyszer sem olvasták el figyelmesen a házirendet igaz? -nézett végig rajtunk. Barátnőm feszengve állt mellettem és próbált észrevétlenül nézni valamit. -A házirend tizenhetedik oldalán található ötödik bekezdésében tisztán le van írva, hogy a folyosón tilos a futkározás.
-Kit érdekel. -motyogott orra alatt, bár én tisztán hallottam és féltem, hogy az igazgató is hallotta.
-Elnézést kérünk mindketten, többé nem fordul elő. -szóltam gyorsan, mielőtt bármi rossz sült volna ki az egészből.
-Tudják, ezért megbüntethetném önöket, de azt hiszem elég lesz a szaktanárjuktól is. -erre mindketten felkaptuk a fejünket. -Öt perce becsengettek! -egymásra néztünk és miután egyszerre bocsánatot kértünk rohanni kezdtünk. -Mit mondtam az előbb! -kiáltott utánunk, mi pedig gyors sétában folytattuk tovább egészen az első kanyarig, onnan újból futni kezdtünk egyenesen a büféig, ott felkaptuk a cuccainkat és sprinteltünk az osztályterembe, hátha sikerül a tanár előtt beérnünk. Az osztálytermünk természetesen, miért is ne lenne messzebb, a földszinten volt, de a legvégén. Ráadásul matek óránk volt, az osztályfőnökkel. Látom, hogy az ajtó csukva van, reménykedve nézek a mellettem lassító lányra: -Talán nem ő csukta be.
-Legyen igazad könyörgöm. -lassan nyitok be az ajtón, először csak a fejemet teszem be. Látom, ahogy néhányan beszélgetnek, vannak akik valamit írnak és vannak, akik csak vannak. Mosolyogva fordulok hátra, jelezve hogy tiszta a levegő és intek, hogy mehetünk nyugodtan. Kiegyenesedve, bátran indulunk meg a helyünk felé.
-Örülök, hogy megtiszteltetek a jelenlétetekkel. Remélem tudjátok mivel jár a késés? -mindketten megállunk és a tanári asztal felé fordulunk, ahol Mr. Hole a naplóba van merülve.
-Meg tudjuk magyarázni.
-Az igazgatónő feltartott minket tanár úr. -kezdett bele ő is.
-Jó, nem érdekelnek a kifogások. Tudjátok jól, hogy nem tűröm a késést. Ha rajz óráról késnétek, nem lenne fontos, de érettségi tantárgyról beszélünk. -felállt és elénk sétált. -Ha jól tudom, ma hét órátok van, igazam van? -miután nem szóltunk semmit, Cassandra szólalt meg.
-Igen tanár úr, ma hét óránk van, se több se kevesebb. -mindketten hátra néztünk rá, ő pedig szélesen vicsorgott ránk. Direkt nem szóltunk, erre tessék.
-Nagyszerű. Akkor a hetedik óra után várlak benneteket. Na üljetek a helyetekre!
Remek, nem elég, hogy hosszú napunk van, újságcikket kell írnom, nem, még büntetést is kaptunk. Ez ma nem az én napom!
Természetesen az osztály nem bírta hang nélkül míg leültünk. Mit sem törődve velük elsétáltunk a helyünkre. Az osztálytermünk egész nagy volt. A huszonhárom diáknak kellett is. Az ajtóban állva, bal oldalt voltak a padok. Három oszlopban helyezkedtek el, mindegyikben öt paddal. Én Nicol mellett ülök a harmadik oszlopban, természetesen az ablak mellett, az utolsó előtti padban. Szerencsére senki nem ült mögöttünk, így sosem zavart meg minket senki sem, ha olyan dolgokról beszélgettünk. Még egy jó dolog volt a padok elosztásában, mégpedig, hogy Cassandra jó messzire került tőlünk. Az ajtó jobb oldalánál található a tanári asztal, amögött a hagyományos tábla, végül az interaktív tábla a projektorral. Az osztályfőnök elmondása szerint az év közepétől lecserélik nálunk is a régi táblát a filces táblára.
Szóval, miután megkaptuk a büntetést és elmondta, hogy ezzel jár, ha valaki elkésik, ecsetelni kezdte a matematika fontosságát, mire az osztályban lévő focis fiúk, azzal kezdtek szórakozni, hogy mégis mire használhatjuk a geometriát, satöbbi. Nem törődve az osztállyal, előpakoltunk az órára. Nicol bosszankodni kezdett a késői maradás miatt.
-Ne panaszkodj, nekem utána még itt is kell maradnom, és különben is, ha nem kezdesz el úgy rohanni, nem késtünk volna el. -mondtam, mire sértődötten csípőre rakta a kezét. -Erről jut eszembe, minek is rohangáltunk?
-Mert láttam azt a fiút és gondoltam megköszönhetnéd neki, hogy segített. -mondta miközben a táskájában kutatott, így nem láthatta az arcomat. Érdekes, hogy egészen eddig még egyszer sem láttuk, pedig tuti biztos vagyok benne, hogy idősebb nálunk és ma, ráadásul nem csak én, de Nicol is látta őt. Ez nem lehet véletlen. -Most meg mi bajod van? Tök helyes volt. Nem árt egy ilyen lehetőséget kihasználni.
-Nem furcsa, hogy még egyszer se láttuk eddig, ma meg többször is? -kérdeztem teljes komolysággal magam elé bámulva. Nicol a jobb könyökére támaszkodva nézett rám.
-Végül is, mondasz valamit. Egy ilyen Adoniszt hogy nem vettünk eddig észre? -azt leszámítva, hogy engem nem pont ez az ok izgat, tulajdonképpen igaza van.
-Esetleg szeretnétek délután négyig maradni? -jelent meg váratlanul padunknál Mr. Hole. -Ha jól tudom, Wilhelmina, neked még dolgod van, tehát ha szeretnétek ma haza menni azt ajánlom fejezzétek be a beszélgetést. Tizennyolc évesek vagytok, ne kelljen kisgyerekként kezelnem titeket.
-Elnézést.
-Még valamit kedves osztály, mielőtt elkezdjük az órát. Holnap megismeritek az új osztálytársaitokat. Szeretnék mindenkit megkérni, hogy viselkedjetek rendesen és fogadjátok be őket.

A nap hátra lévő részein azon járt az agyam, vajon milyenek lesznek az újak. Beképzelt bunkók, vagy esetleg a normális kategóriába tartozóak. Nicolt is felvillanyozta a dolog, de amint órákra kellett mennünk, mintha elvarázsolták volna és a nyitott szemmel való alvást fejlesztette még az eddiginél is tökéletesebbre. Én meg, én csak voltam és bámultam ki a fejemből. Lassan véget ért a hetedik óra is, kivéve nekünk. Meg kell hagyni, rosszabbra számítottam. Az elején hallgattuk, miért fontos, hogy mindig pontosak legyünk, aztán végül azt csináltuk, amit szerettünk volna. Fogtam magam és megírtam az írásbeli házikat, legalább azzal nem kell foglalkoznom este, ha hazaérek. Sajnos nagyon tartok attól, hogy későig itt kell maradnom.

-Viszontlátásra tanár úr! -köszöntünk el egyszerre.
-Na végre mehetünk haza! -nyújtózkodott Nicol, miközben kifele haladtunk a suliból. -Vájunk csak, nekem most gyalog kell haza mennem? -fehéredett el. -Tudod milyen messze lakok? Lerohad a lábam addig.
-Csigavér. -kiléptem a főbejáraton és egyenesen a bátyámhoz mentem, aki a kocsijának támaszkodva beszélgetett csapattársaival.
-Nem! Arról szó sem lehet! -kapott karom után.
-Akkora szád van... Ne félj már ennyire tőle, nem harap. Sziasztok! -köszöntem oda. Will amint észrevett minket elköszönt a haverjaitól és odajött hozzánk.
-Lányok.
-Ha már azt mondtad, hogy holnap te hozol minket suliba, nem vinnéd már ma haza Nicolt? Még meg kell írnom a cikket és nem akarom, hogy gyalog menjen haza. -néztem rám Nicre, aki olyan volt mint egy kis nyuszi.
-Dehogynem. -mosolygott kedvesen, átkarolta barátnőmet a válla felett és így indultak el az autó felé. Hihetetlen hogy meg tud változni a közelében. Ilyenkor rá se ismerek pedig a legjobb barátnőm. Amint kifordultak a főutcára, visszasiettem a suliba, fel a szerkesztőséghez. Hamar végezni akarok. Egy, nem akarok sokáig maradni kettő, nem szeretek este vezetni.

-Sziasztok! -köszönök a többieknek, majd a nekem kinevezett asztalhoz megyek és bekapcsolva a gépet, neki is állok a gépelésnek. Az e-heti újságba a foci csapat hétvégi meccsét kellett leírnom. Nagy szerencse, hogy a bátyám a csapatkapitány, különben hiába voltam kint a meccsen, akkor se érteném mi történne. Ezeket az írásokat örömmel szoktam vállalni. Egész jól haladok, bár néha meg kell állnom, hogy a mondatok összefüggésben legyenek az előttük lévővel és képeket is kell keresnem. Szokták mondani, hogy a jó munkához idő kell és ha élvezzük azt amit csinálunk, észre sem vesszük, hogy repül az idő. Ez történt velem is. Az utolsó mondat írásakor rápillantottam az órára, ami 17.57-et mutatott. Szerettem volna hatra már hazaérni, de ez a tervem füstbe ment.
Hirtelen hangos csörömpölést hallok. A vérem is megfagy ijedtemben. A monitor mögül kukucskálok, de nem látok senkit és semmit.
-Hahó? -kérdezem halkan, remegő hanggal. Néma csend. Kapkodva kapcsolom ki a gépet és kapom fel a táskámat. Hangtalanul teszem be a széket a helyére és sietek az ajtóhoz, ekkor újra hallom a hangokat, de most sokkal hangosabb és erőteljesebb.
-Hahó? -megint semmi. -Ez nem vicces. -erre egy sötét alakot látok meg a könyvespolc mögül kilépni. Remegő kezekkel kapok a kilincshez és eszem ágában sincs megnézni mi lehet az, rohanok le a lépcsőkön, ki a parkolóba. Áldom magam ilyenkor, mikor olyan messze van a kocsim. Még mindig futva nézek hátra, hogy nem követnek-e, de semmi. A táskámban lévő slusszkulcsot alig tudom kihalászni annyira remegek, majd mikor sikerült, kinyitom az ajtót és miután harmadjára sikerült beletalálnom a lyukba, indítom is. Miközben a sebváltóval bíbelődök, az iskola felé pillantok, de bár ne tettem volna. Valaki ott állt az ajtóban.
-Indulj már! -leheltem erőtlenül, mikor az alak elindult felém. -Gyerünk már! -kiáltottam most már és a feszültség miatt ami bennem volt, az eddig kordában tartott erőmmel, elindítottam a kocsi motorját, majd tövig nyomtam a gázpedált és meg sem álltam, amíg a kocsifeljárónkra nem értem.
Mi a franc? Elegem van! Neki dőltem a kormánynak és próbáltam rendbe hozni magam, nehogy észre vegyék, hogy történt valami. Nem tagadom, elég nehéz lenne nem észre venni.