6. fejezet

Nem merek. Egyszerűen nem tudom kinyújtani a kezem, hogy kinyissam az ajtót. Nem mertem elengedni a kormányt, lehajtottam rá a fejem és csak szorítottam. Még most is olyan érzésem volt, hogy valaki figyel. Pedig egészen idáig néztem a visszapillantó tükröt, nehogy valami „meglepetés” érjen, de nem volt semmi. Ennek ellenére ugyanúgy megmaradt a rossz érzés bennem. Túl normális volt minden az előzőhöz képest.

A házunk az utca végén álló utolsó téglaépület. Akár a világ végét is jelképezhetné az utca, nincs befejezve, és egy sűrű erdő zárja el a mögötte elterülő messzeséget. Kislány koromban is sokszor leselkedtem és gondolkodtam azon, vajon milyen mesés világ létezhet mögötte. Olyan varázslatos. Este, ha nem tudok elaludni, csak felülök az ágyamban és egy fejfordítással máris az erdővel találom szembe magam.

Felemelem fejem és az erdőt fürkészem. Mintha legbelül azt akarnám, hogy valaki kilépjen onnan és a szemembe nézzen. Olyan hívogató. És ekkor a gondolatom valóssá válik.

-Mi a fene? –az előbb mintha valami elfutott volna a fák között. Vagy inkább valaki. Kinyitom a kocsi ajtaját, kiszállok és bámulom a sűrű rengeteget. Néma csend, biztos csak képzelődtem. Ám ekkor a semmiből lihegést hallottam meg, mintha valaki futna. Vagy inkább valaki menekül. Olyan, mintha az életéért futna, hogy túléljen. A hideg végig futott a hátamon. Mi folyik itt?

-Segíts! –kiáltotta valaki. Egy lépést tettem az erdő felé, mikor egy sötét alak jelent meg a fák mögül. A szívem felgyorsult. Segítenem kell neki. Remegő lábbakkal indultam meg felé. Az utcai lámpa árnyékot vetett rá. –Segíts rajtam. –suttogta, de annak ellenére, hogy pár méterre állt tőlem, mégis mintha a távolból kiáltott volna. Izzadni kezdett a tenyerem, legbelül menekülni támadt kedvem, még sem álltam meg. Ahogy közelebb értem hozzá, talán öt lépés lehetett köztünk, arcát még mindig a sötétség uralta, de ruháján felismertem az iskolánk címerét. Mikor tudatosult bennem, hogy valaki a suliból segítséget kér, a lomha, nehézkes lépésekből futás lett, de ahogy a tempóm nőtt, ő úgy távolodott, aztán hirtelen megállt. Én is megtorpantam. Mögüle egy kart láttam kinyúlni. Azonnal megragadta a vállánál, mire kipattantak a szemei. Még így is, hogy rossz volt a világítás, láttam, ahogy a szeme sötétebb, mint az éjszaka. Szemeim tágra nyíltak, de másom nem mozdult. Lefagytam, teljesen megbénultam a félelemtől.

-Mina! –nagybátyám hangjára elöntött a pánik, hogy akár ő is veszélybe kerülhet. Csoda folytán sikerült megmozdítanom testem és a ház felé pillantanom. Paul arcán a nyugalom virított némi értetlenséggel, de semmi félelem nem tükröződött rajta. Amikor visszafordultam, megértettem miért ilyen nyugodt. Az alak eltűnt. Nyomtalanul. Hiába fürkésztem az erdőt, nem láttam semmit, még egy apró mozgást sem. Semmit.

-Miért állsz az út közepén? –amikor Will felnevetett, értetlenül fordultam meg, ő miért nem érzi azt, amit én?

-Legalább egy tíz perce az erdőt bámulja. –mondja kuncogva Paul –Az igaz, hogy erre nem sok mindenki jár, de mégis csak veszélyes az út kellős közepén állni, nem gondolod? –intézi felém szavait.

Mi a franc folyik itt? A suliban megjelenik egy alak, most meg a szemem láttára rántanak be a sötétbe egy embert. Miért nem érzi Will is ezt a hátborzongató érzést?

-Tudod mit hallottam Willtől? –jelent meg mellettem Paul, ezzel elterelve a gondolataimat. Szemforgatás közben, hatalmasat sóhajtottam, és magamban szidtam Willt, amiért elárult. -Büntetés? A mindig ártatlan és mindig jól viselkedő Wilhelmina Jonest megbüntették? –kérdése nem szidás, hanem piszkálódás és erre rátesz egy lapáttal, mikor a Bűnösre pillantok, aki felveszi ártatlan ábrázatát. Fú, de élvezik. Élvezik, hogy megszegtem a saját szabályaimat. Hangosan röhögnek rajtam és egyiket sem zavarja, hogy kellemetlenül érzem emiatt magam. Paul, miközben a szemét törölgette a jóízű nevetés után, átkarolt hátulról és miután bezártam a kocsimat, taszigálni kezdett befelé, de drága bátyám elállta az utunkat.

-Megértük, hogy végre veled is történik valami izgalmas. –nevetett fel Will.

-Na mert az, hogy büntetésben voltam nagy izgalom ugye? –a két fiú újra felnevetett. –Meg már nem azért, de semmi rossz nincs abban, ha betartom a szabályokat.

-A szabályok azért vannak, hogy megszegjük.

-Ja, mondja ezt az, akinek elnézik, ha lóg. Neked nincsenek is szabályok, amiket be kellene tartanod. Te neked mindent elnéznek, már ne is haragudj.

-Hé, én semmi rosszat nem teszek, csak kihasználom a lehetőségeimet. –rángatja meg vállát a bátyám és enged be a házba.

-Jól van, elég lesz gyerekek. –ledobtam magam a konyhaasztalnál lévő egyik székre, és az előttem elterülő vacsorával szemeztem. –Will, a szabályok nem azért vannak, hogy megszegjük azokat és Mina, neked pedig nem szekálódásból mondjuk, csak nem ártana egy kis izgalom az életedben. Tudod jól, hogy büszkék vagyunk rád, de néha engedd el magad és törj ki. –tátott szájjal bámultam nagybátyámra, aki mindig meg tud lepni az ilyen bölcs mondataival. Will eközben a szájához emelt kenyérrel nézett bennünket, majd miután beleharapott, megszólalt:

-Honnan vetted ezt a mondatot?

-Már vártam, hogy megkérdezd. Ez, dobpergést kérek –erre vigyorogva vicces viselkedésén, elkezdtem dobolni az asztalon –a legújabb könyvemben lesz benne. –büszkélkedett nagy örömmel. Paul ugyanis író és nem rég kezdett bele a negyedik könyvébe. Mindig nagy figyelemmel kísértük a munkáját. Mikor kicsik voltunk, szerettük nézni, ahogy dolgozik és szerettük, ha egy-egy személyt rólunk mintáz meg. Az eddigi könyvei mindig valamilyen vígjátékszerű vagy éppen drámai hatású volt. Erről, még semmit nem tudtunk, még a címét sem. Nem árul el róla semmit, nagy titokban tartja, ezért is örültem annyira, hogy legalább ezt a kis apróságot megtudtam.

A vacsora a szokásosan telt, megbeszéltük mi volt ma a suliba, milyen volt Willnek az edzés és, hogy miért kaptam büntetést. Persze csak annyit árultam el, hogy késtünk. Azt, hogy miért, azt már nem tartottam fontosnak.

Miután segítettem elmosogatni, neki álltam a mai nap hátralévő feladatainak. Lecke, fürdés és a többi. A szobámba érve ledobtam a táskámat és hasra feküdtem az ágyamon. Imádtam az ágyamba lenni a megterhelő napok után. Sőt, imádtam itthon lenni az ilyen napok után. A házunk egy hatalmas családi ház volt, ami beleillett akár egy romantikus könyvbe. Két emeletes, ahol a földszinten egy óriási nappali, egy konyha, egy fürdő, a nagybátyánk szobája és a dolgozó szobája található. Mi, Paulnak hála, az emeleten építhettünk ki egy saját kis birodalmat. Igaz, hogy a fürdőnk közös volt, de az választott el bennünket. A nappaliból vezet fel a lépcső, amivel szemben van a fürdőszoba. Jobbra fordulva Will szobája van, míg az enyém baloldalt. Imádtam, hogy együtt vagyunk, de mégis külön. Van egy magánszféránk, amit tiszteletben tart a másik. Ezért is jellemzi a szoba a belsőmet. Minden úgy van berendezve, ahogy azt én szerettem volna. Amint belépek a szobámba, egy hatalmas ablakkal állok szembe, ami előtt közvetlen elterül az ágyam, egy-két plüssel díszítve. Az ágy mellett áll az íróasztalom tele mindenféle jegyzettel és kacattal. A szoba jobb oldalán egy nagy könyvespolc, tele könyvekkel, majd a ruhásszekrényem áll. Az ággyal szemben áll egy kisebb szekrény, amin a tévé van. A falon egy egész alakos tükör lóg. Nincs sok minden a szobámba, de én így szeretem. A falak színe is finom, lágy színek. Ezt a helyiséget szeretem a legjobban az egész házban. Vagyis, volt egy hely, amit ezerszer jobban szerettem, de az nem a házban van. A házunk mellett ugyanis az erdő terül el. Na az, a kedvenc helyem. Az álmaim után, ha stresszes vagyok, ha úgy érzem egyedül kell lennem, a legjobb hely. Különös amúgy ha jobban belegondolok. Az iskola mellett is és itthon is van egy erdő, amit imádok bámulni. Ezért is választottam anno a mostani szobámat, aminek az ablaka a ház melletti erdőre néz. Választhattam volna Will szobáját is, de már akkor is magamnak való voltam. A szüleim halála után az egyetlen megnyugvást a természet jelentette. Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, de talán már akkor is sokat lehettem kint. Tinédzserként pedig egyre inkább csak vonz. Nem tudom megmagyarázni, de valahogy a hatalmába kerít az a veszély, amit jelképez. Hiszen az erdő nem csak a nyugalom, békesség jelképe, hanem ugyanúgy ott van a hátborzongató érzés is, ami akkor kerít hatalmába, ha a közelében vagy. Ez a félelem érzet megnyugtat. Ostobaság, mégis így van.

-Mina –nyit be testvérem a szobámba. –Elmegyek zuhanyozni. Egy aprót bólintok, majd el is tűnik. Feltápászkodok az ágyról, gyorsan előkészítem a fürdéshez szükséges dolgokat, majd amíg a bátyám zuhanyozik, addig megnézem, mit kell még tanulnom.

Egy óra múlva nyugodtan hajtom fejem a párnámra, hogy mindent elintéztem, amit kellett. A hold fénye bevilágítja az egész szobát. Először a plafonra festett csillagokat bámulom, majd egy idő után ismét az erdő fürkészésében lelem a nyugalmat. Vagyis csak szeretném, ugyanis amint oldalra fordítom fejem, eszembe jut az a valaki, aki csak úgy eltűnt. Tudom, hogy nem képzeltem, tényleg ott volt valaki. És a legrosszabb az egészben, hogy hiába erőlködök, nem tudok visszaemlékezni, hogy ki volt az. Még a hangja sem rémlik. Legjobb lesz, ha utána járok. De csak holnap. Mostanra már annyira kimerültem, hogy képes lennék bárhol elaludni. Remélem, ma az álmaim is egy kicsit elcsendesülnek. Lassacskán lecsukódnak szemeim, végül elalszok.

Nem mondom, hogy mélyen aludtam, de egy ideig sikerült pihennem, mígnem a némaságban, egyszer csak halk léptekre leszek figyelmes. Testem azonnal megdermed, szemeimet sem nyitom ki. Képes vagyok megérezni Will jelenlétét, de ez nem ő. Ismeretlen, erős. Félelmetesen erős. Figyelmemet igyekszem a lépteire koncentrálni. Csukott szemekkel is látom, merre jár. Szobám legtávolabbik sarkában áll, talán háttal nekem. Aztán lassan a könyvespolchoz sétál, ott is megáll. Az az érzésem, a képeimet nézi. Elég sok időt tölt ott ahhoz, hogy én totál összetojjam magam. Mi az istent akar? És mi ez, vagy ki ez? Biztos vagyok benne, hogy nem egy átlagos emberről van szó. Ahhoz túlságosan is erős a lelke. Márpedig ilyen lelki ereje, csak is az én fajtámnak van. Vagyis egy idegennek, ahogy az emberek mondanák. Amikor végleg tudatosul bennem, hogy egy misztikus lény tartózkodik a szobámban, az eddig visszafojtott erőm kezd a felszínre törni a pánik miatt. Sajnos ezt a látogatóm is érzékeli, ugyanis megmozdul. Hallom, ahogy lábfejét az én irányomba fordítja. Ujjaim ökölbe szorulnak a takaró alatt. Felém indult. Lépései egyre gyorsulnak, nehézkesek akár egy félelmetes fenevadnak. Démonnak. Dübörögve közeledik felém, én pedig képtelen vagyok megmozdulni, hogy megvédhessem magam. Gyerünk! –szólok magamra, de hiába. Erős léptei elhaltak. Itt áll az ágyamnál! Még a lélegzetemet is visszatartottam, mikor a semmiből enyhe nyomást éreztem az arcomnál. Nem volt rajtam semmi, csupán ahogy fölém hajolt, összepréselt a közelsége. Éreztem, hogy elmosolyodik és lyukat éget a testemben, ahogy végig futtatja tekintetét rajtam. Talán közelebb hajolhatott hozzám, lehelete tűzként hatott bőrömre. Égett, viszketett a fájdalomtól. Hiába próbáltam tartani magam, testem nem engedelmeskedett és a kíntól összeráncoltam a szemöldököm. Egy halk kuncogást hallatott, majd hirtelen rámarkol a nyakamra. Abban a pillanatban, ahogy ujjait szorítani kezdte, a szemeim kipattantak, én pedig felültem az ágyban.

Bal kezemet a nyakamra simítottam, kerek szemekkel néztem körbe a szobában. A szobám érintetlen volt. Lehetetlen! Álmodtam? Túl valóságos volt. Zihálva kapkodok a friss oxigénért. Ekkor veszem csak észre, hogy ég a nagy villanyom. Pedig lekapcsoltam, és csak az ajtónál lehet felkapcsolni, tehát még véletlenül se lehettem én.

Valaki járt a szobámban! De ki? 

5. fejezet

Hiába jártam végig a folyosókat, sehol nem láttam újra. Olyan érzés volt, mintha olyasvalakit keresnék, aki nem is létezik. Hogy tud valaki ilyen gyorsan felszívódni? Képtelenség!
-Jól vagy? Ma nem nézel ki valami jól. Alszol te eleget? -kérdezi aggódva barátnőm. Igen, ez az. Nemes egyszerűséggel, csupán a fáradtság miatt beképzelem a dolgokat. Mivel úgymond "megmentett", nyilván beleégette magát az emlékeimbe és a fáradtság miatt látom őt. Ez lehet a megoldás. Az este ki kell pihennem valahogy, mert ha ez így megy tovább megbolondulok.
Hirtelen, a semmiből Nicol megragadott a karomnál és futni kezdett, magával húzva. Hatalmasakat pislogva rá, pontosabban a hátára, rohanok utána és érzem, hogy ebből baj lesz. Tuti valaki megsérül és száz százalék, hogy az én leszek. Ebben a pillanatban Nicol félkézzel félrelökött egy elsőévest, aki az útjában állt. Nos igen, erről beszéltem. Az ártatlan külső erős belsőt takar. Míg ő továbbmegy, én félig hátrafordulva kérek bocsánatot.
-Hova a fenébe rohanunk? -kérdezem végre, de ő válaszra sem méltatva töri magunk előtt az utat.
-Azonnal álljanak meg! -hallom meg mögülünk a vészjósló hangot. Déjá vu érzés uralkodik el rajtam, mikor ismét Nicol kemény hátának ütődök. Kivételesen számíthattam volna erre.
-Á, igazgatónő! Tudja, mi csak...nos mi -kezd bele Nicol de semmi értelmes magyarázat nem jön a szájára. Rám néz, de hiába várja, még az eredeti okát sem tudom, nemhogy kitaláljak valami hazugságot.
-Ne hebegjen itt nekem kisasszony! A három éve alatt még egyszer sem olvasták el figyelmesen a házirendet igaz? -nézett végig rajtunk. Barátnőm feszengve állt mellettem és próbált észrevétlenül nézni valamit. -A házirend tizenhetedik oldalán található ötödik bekezdésében tisztán le van írva, hogy a folyosón tilos a futkározás.
-Kit érdekel. -motyogott orra alatt, bár én tisztán hallottam és féltem, hogy az igazgató is hallotta.
-Elnézést kérünk mindketten, többé nem fordul elő. -szóltam gyorsan, mielőtt bármi rossz sült volna ki az egészből.
-Tudják, ezért megbüntethetném önöket, de azt hiszem elég lesz a szaktanárjuktól is. -erre mindketten felkaptuk a fejünket. -Öt perce becsengettek! -egymásra néztünk és miután egyszerre bocsánatot kértünk rohanni kezdtünk. -Mit mondtam az előbb! -kiáltott utánunk, mi pedig gyors sétában folytattuk tovább egészen az első kanyarig, onnan újból futni kezdtünk egyenesen a büféig, ott felkaptuk a cuccainkat és sprinteltünk az osztályterembe, hátha sikerül a tanár előtt beérnünk. Az osztálytermünk természetesen, miért is ne lenne messzebb, a földszinten volt, de a legvégén. Ráadásul matek óránk volt, az osztályfőnökkel. Látom, hogy az ajtó csukva van, reménykedve nézek a mellettem lassító lányra: -Talán nem ő csukta be.
-Legyen igazad könyörgöm. -lassan nyitok be az ajtón, először csak a fejemet teszem be. Látom, ahogy néhányan beszélgetnek, vannak akik valamit írnak és vannak, akik csak vannak. Mosolyogva fordulok hátra, jelezve hogy tiszta a levegő és intek, hogy mehetünk nyugodtan. Kiegyenesedve, bátran indulunk meg a helyünk felé.
-Örülök, hogy megtiszteltetek a jelenlétetekkel. Remélem tudjátok mivel jár a késés? -mindketten megállunk és a tanári asztal felé fordulunk, ahol Mr. Hole a naplóba van merülve.
-Meg tudjuk magyarázni.
-Az igazgatónő feltartott minket tanár úr. -kezdett bele ő is.
-Jó, nem érdekelnek a kifogások. Tudjátok jól, hogy nem tűröm a késést. Ha rajz óráról késnétek, nem lenne fontos, de érettségi tantárgyról beszélünk. -felállt és elénk sétált. -Ha jól tudom, ma hét órátok van, igazam van? -miután nem szóltunk semmit, Cassandra szólalt meg.
-Igen tanár úr, ma hét óránk van, se több se kevesebb. -mindketten hátra néztünk rá, ő pedig szélesen vicsorgott ránk. Direkt nem szóltunk, erre tessék.
-Nagyszerű. Akkor a hetedik óra után várlak benneteket. Na üljetek a helyetekre!
Remek, nem elég, hogy hosszú napunk van, újságcikket kell írnom, nem, még büntetést is kaptunk. Ez ma nem az én napom!
Természetesen az osztály nem bírta hang nélkül míg leültünk. Mit sem törődve velük elsétáltunk a helyünkre. Az osztálytermünk egész nagy volt. A huszonhárom diáknak kellett is. Az ajtóban állva, bal oldalt voltak a padok. Három oszlopban helyezkedtek el, mindegyikben öt paddal. Én Nicol mellett ülök a harmadik oszlopban, természetesen az ablak mellett, az utolsó előtti padban. Szerencsére senki nem ült mögöttünk, így sosem zavart meg minket senki sem, ha olyan dolgokról beszélgettünk. Még egy jó dolog volt a padok elosztásában, mégpedig, hogy Cassandra jó messzire került tőlünk. Az ajtó jobb oldalánál található a tanári asztal, amögött a hagyományos tábla, végül az interaktív tábla a projektorral. Az osztályfőnök elmondása szerint az év közepétől lecserélik nálunk is a régi táblát a filces táblára.
Szóval, miután megkaptuk a büntetést és elmondta, hogy ezzel jár, ha valaki elkésik, ecsetelni kezdte a matematika fontosságát, mire az osztályban lévő focis fiúk, azzal kezdtek szórakozni, hogy mégis mire használhatjuk a geometriát, satöbbi. Nem törődve az osztállyal, előpakoltunk az órára. Nicol bosszankodni kezdett a késői maradás miatt.
-Ne panaszkodj, nekem utána még itt is kell maradnom, és különben is, ha nem kezdesz el úgy rohanni, nem késtünk volna el. -mondtam, mire sértődötten csípőre rakta a kezét. -Erről jut eszembe, minek is rohangáltunk?
-Mert láttam azt a fiút és gondoltam megköszönhetnéd neki, hogy segített. -mondta miközben a táskájában kutatott, így nem láthatta az arcomat. Érdekes, hogy egészen eddig még egyszer sem láttuk, pedig tuti biztos vagyok benne, hogy idősebb nálunk és ma, ráadásul nem csak én, de Nicol is látta őt. Ez nem lehet véletlen. -Most meg mi bajod van? Tök helyes volt. Nem árt egy ilyen lehetőséget kihasználni.
-Nem furcsa, hogy még egyszer se láttuk eddig, ma meg többször is? -kérdeztem teljes komolysággal magam elé bámulva. Nicol a jobb könyökére támaszkodva nézett rám.
-Végül is, mondasz valamit. Egy ilyen Adoniszt hogy nem vettünk eddig észre? -azt leszámítva, hogy engem nem pont ez az ok izgat, tulajdonképpen igaza van.
-Esetleg szeretnétek délután négyig maradni? -jelent meg váratlanul padunknál Mr. Hole. -Ha jól tudom, Wilhelmina, neked még dolgod van, tehát ha szeretnétek ma haza menni azt ajánlom fejezzétek be a beszélgetést. Tizennyolc évesek vagytok, ne kelljen kisgyerekként kezelnem titeket.
-Elnézést.
-Még valamit kedves osztály, mielőtt elkezdjük az órát. Holnap megismeritek az új osztálytársaitokat. Szeretnék mindenkit megkérni, hogy viselkedjetek rendesen és fogadjátok be őket.

A nap hátra lévő részein azon járt az agyam, vajon milyenek lesznek az újak. Beképzelt bunkók, vagy esetleg a normális kategóriába tartozóak. Nicolt is felvillanyozta a dolog, de amint órákra kellett mennünk, mintha elvarázsolták volna és a nyitott szemmel való alvást fejlesztette még az eddiginél is tökéletesebbre. Én meg, én csak voltam és bámultam ki a fejemből. Lassan véget ért a hetedik óra is, kivéve nekünk. Meg kell hagyni, rosszabbra számítottam. Az elején hallgattuk, miért fontos, hogy mindig pontosak legyünk, aztán végül azt csináltuk, amit szerettünk volna. Fogtam magam és megírtam az írásbeli házikat, legalább azzal nem kell foglalkoznom este, ha hazaérek. Sajnos nagyon tartok attól, hogy későig itt kell maradnom.

-Viszontlátásra tanár úr! -köszöntünk el egyszerre.
-Na végre mehetünk haza! -nyújtózkodott Nicol, miközben kifele haladtunk a suliból. -Vájunk csak, nekem most gyalog kell haza mennem? -fehéredett el. -Tudod milyen messze lakok? Lerohad a lábam addig.
-Csigavér. -kiléptem a főbejáraton és egyenesen a bátyámhoz mentem, aki a kocsijának támaszkodva beszélgetett csapattársaival.
-Nem! Arról szó sem lehet! -kapott karom után.
-Akkora szád van... Ne félj már ennyire tőle, nem harap. Sziasztok! -köszöntem oda. Will amint észrevett minket elköszönt a haverjaitól és odajött hozzánk.
-Lányok.
-Ha már azt mondtad, hogy holnap te hozol minket suliba, nem vinnéd már ma haza Nicolt? Még meg kell írnom a cikket és nem akarom, hogy gyalog menjen haza. -néztem rám Nicre, aki olyan volt mint egy kis nyuszi.
-Dehogynem. -mosolygott kedvesen, átkarolta barátnőmet a válla felett és így indultak el az autó felé. Hihetetlen hogy meg tud változni a közelében. Ilyenkor rá se ismerek pedig a legjobb barátnőm. Amint kifordultak a főutcára, visszasiettem a suliba, fel a szerkesztőséghez. Hamar végezni akarok. Egy, nem akarok sokáig maradni kettő, nem szeretek este vezetni.

-Sziasztok! -köszönök a többieknek, majd a nekem kinevezett asztalhoz megyek és bekapcsolva a gépet, neki is állok a gépelésnek. Az e-heti újságba a foci csapat hétvégi meccsét kellett leírnom. Nagy szerencse, hogy a bátyám a csapatkapitány, különben hiába voltam kint a meccsen, akkor se érteném mi történne. Ezeket az írásokat örömmel szoktam vállalni. Egész jól haladok, bár néha meg kell állnom, hogy a mondatok összefüggésben legyenek az előttük lévővel és képeket is kell keresnem. Szokták mondani, hogy a jó munkához idő kell és ha élvezzük azt amit csinálunk, észre sem vesszük, hogy repül az idő. Ez történt velem is. Az utolsó mondat írásakor rápillantottam az órára, ami 17.57-et mutatott. Szerettem volna hatra már hazaérni, de ez a tervem füstbe ment.
Hirtelen hangos csörömpölést hallok. A vérem is megfagy ijedtemben. A monitor mögül kukucskálok, de nem látok senkit és semmit.
-Hahó? -kérdezem halkan, remegő hanggal. Néma csend. Kapkodva kapcsolom ki a gépet és kapom fel a táskámat. Hangtalanul teszem be a széket a helyére és sietek az ajtóhoz, ekkor újra hallom a hangokat, de most sokkal hangosabb és erőteljesebb.
-Hahó? -megint semmi. -Ez nem vicces. -erre egy sötét alakot látok meg a könyvespolc mögül kilépni. Remegő kezekkel kapok a kilincshez és eszem ágában sincs megnézni mi lehet az, rohanok le a lépcsőkön, ki a parkolóba. Áldom magam ilyenkor, mikor olyan messze van a kocsim. Még mindig futva nézek hátra, hogy nem követnek-e, de semmi. A táskámban lévő slusszkulcsot alig tudom kihalászni annyira remegek, majd mikor sikerült, kinyitom az ajtót és miután harmadjára sikerült beletalálnom a lyukba, indítom is. Miközben a sebváltóval bíbelődök, az iskola felé pillantok, de bár ne tettem volna. Valaki ott állt az ajtóban.
-Indulj már! -leheltem erőtlenül, mikor az alak elindult felém. -Gyerünk már! -kiáltottam most már és a feszültség miatt ami bennem volt, az eddig kordában tartott erőmmel, elindítottam a kocsi motorját, majd tövig nyomtam a gázpedált és meg sem álltam, amíg a kocsifeljárónkra nem értem.
Mi a franc? Elegem van! Neki dőltem a kormánynak és próbáltam rendbe hozni magam, nehogy észre vegyék, hogy történt valami. Nem tagadom, elég nehéz lenne nem észre venni. 

4.fejezet

-Ki tudná megfogalmazni, mi a halál? -kérdezte a tanárnő, miközben végig sétált a padok között. Eszem ágában sem volt meghallani a kérdést, nemhogy még meg is válaszoljam. -Senki?
Kisvártatva, az egyik csoporttársam megszólalt. Egy nagy darab fiúról volt szó, akit gyakran láttam a pompon lányok környékén ólálkodni. -A halál elsődleges értelmezésben biológiai esemény, az a folyamat, mikor az élő szervezet komplex működése leáll. Másrészt az ember számára távolról sem pusztán fizikai, fiziológiai jelenség, hanem egyben a legnagyobb és legnehezebb létkérdések egyike.
-Valaki más, aki nem telefonból olvassa ki? -Nos igen, idős a tanárnő, de nem hülye.
Szerettem volna kibújni a téma alól, ezért észrevétlenül a fülemre tapasztottam a kezem és kifelé kezdtem bámulni. Miért kell ilyesmiről tanulni? Az ember életében egyszer úgyis bekövetkezik a halál. Lehet, más a felfogásom, de amíg nem érzem a közeledtét, addig nem is akarok vele foglalkozni, vagy akár egy percet is rá gondolni.
-Élet és halál. Bárhogy tiltakozunk ellene, nem választható szét. Amikor a halálhoz való viszonyunkról beszélünk, az élethez való viszonyunkról is vallunk. -szűrődött be ujjaim közt a lecke. Ezek szerint, ha félek a haláltól, félek az élettől is? Ha átlagos emberként élném az életet, teljesen biztos vagyok benne, hogy ezt megcáfolnám, de nem vagyok átlagos. Az én életemben előfordul a veszély. Míg valaki arról panaszkodik, hogy mit vegyen fel másnap az iskolába, addig én a családom miatt aggódók. Félek, hogy egyszer bekövetkezik, ami a szüleimmel. Ránk találnak és megölnek. Voltak árulkodó jelek erre, nem is egyszer. Sőt, csak ezt álmodom. Látom a családomat meghalni. Megráztam a fejem, hogy minden ilyen gondolat elszálljon. A parkolóra kezdtem koncentrálni. Megszámoltam a kocsikat, megpróbáltam kitalálni, melyiknek mi a márkája. Néztem a főúton elhaladó járműveket, ahogy rohannak bele a világba. Néha, komolyan azt gondolom, hogy a saját vesztükbe sietnek. De miért? Miért nem érnek rá?
Lehajtottam a fejem a padra és kizártam a külvilágot, amennyire csak tudtam. Néha elkaptam egy két szófoszlányt az öngyilkosságról és arról, hogy mi az a három, aminek teljesülni-e kell, hogy bekövetkezzen, de ennyi abba is maradt. Nem akartam a szüleim halálára gondolni, nem akartam semmit. Lélekben felkészítettem magam, hogy ha már ezt az órát vettem fel, tanulni fogunk erről is, de úgy látom mégsem vagyok kész erre. Még nem. Amíg nem teszem túl magam, addig úgy érzem, nem élhetek felszabadult és boldog életet. Üresnek érzem magam, annak ellenére, hogy velem van a bátyám és tudom, hogy a nagybátyánk mindent megad nekünk. Szeretethiányban nem szenvedek, de mégsem teljes minden. Szükségem van valamire, valakire.

Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Felkaptam a fejem, körbenéztem óvatosan, de semmi. Aztán a hideg szellő csiklandozta meg a nyakam. Végig futtattam szemem az összes ablakon, nincs-e valamelyik nyitva, de mostanra már az is csukva volt, ami az óra elején bevágta az ajtót. Miután nem fedeztem fel semmilyen furcsa dolgot, lejjebb csúszva székemen, próbáltam kényelmesebben elhelyezkedni, amikor olyan érzés kerített hatalmába, mintha tűvel szurkálnának. Feltornázva magam rendes ülőhelyzetbe, a nyakamhoz simítottam, de semmit nem tapasztaltam. Furcsa is lett volna. De valami még mindig nem hagyott nyugodni, olyan volt, mint amikor erősen szuggerálnak. Most már tudom milyen érzés lehet, amikor azt mondják, lyukat éget az ember hátába. A szemem sarkából ekkor mocorgást vettem észre a sarokból. Lehetetlen, hiszen az utolsó padsor üres.
Lassan abba az irányba fordítottam a fejem. Megugrottam, a szívem kihagyott egy ütemet. Egy fiú ült ott. Bárhonnan felismerném ezt a szempárt. Ez az a srác, akivel a folyosón is találkoztam. De hogy került ide, mikor jött be? És miért bámul így? Olyan nem is tudom. Csodálkozó, boldog és nem hiszi el amit lát. Vagy valami hasonló. Nyugodt volt, de mégis izgatott. A szája sarkából az a kis mosoly elárulta. A szeme az én szemembe mélyedt és nem akarta elengedni. Fogvatartott. Félelmetes, de mégis gyönyörű. Ez a tekintet...nem evilági. A kezem reszketni kezdett, minden porcikám érezte, a rosszat, az idegent, a másságot.
"Mina" -hallottam meg nevemet. Levettem a tekintetem a fiúról és a tanárnőre néztem, de ő nem figyelt, éppen a csoportnak magyarázott.
"Wilhelmina" -talán az egyik srác szórakozik velem, de ekkor rá kellett jönnöm, hogy a hangokat csak én hallom, a fejemben. Ijedten fordultam az idegen fiú felé, aki azóta sem vette le rólam a pillantását. Ott ült a padban és maga volt a megtestesült nyugalom. Egy árva szót nem szólt, csak mosolygott. Kivert a víz tőle. Megijesztett. Lehetetlen, hogy ennek a srácnak a hangját hallottam. Képtelenség. Megint csak beképzelem magamnak.
Félve végig mértem, tetőtől talpig. Ébenfekete haja kuszán állt feje tetején, pajkos kisugárzást kölcsönözve neki. Egy két tincs a homlokára lógott. Rikító kék szeme akárcsak az enyém, világított rajta. Félelmetes összhatásban volt a két ellentét. Mint a sötétség és a tisztaság. Nem volt erős, férfias arca, de mégis tekintélyt parancsoló, félelmet keltő. Széles vállaira és látszólag izmos mellkasára rásimult a pólója. Micsoda karizmos. Jézusom! Csaptam magam homlokon és megráztam magam. Miről beszélek? Ettől a sráctól a hideg kiráz.
-Miss Jones! Van esetleg valami probléma? -ijedten fordultam Mrs. Greene felé. Már hogyne volna!!
-Tulajdonképpen... -a tanárnőről a fiúra néztem, de az eltűnt. -Mi a...? De hát az előbb még...
-Ne is foglalkozzon vele Tanárnő, Jonesnak problémái vannak a fejében. -szólalt meg egy pompon lány, erre mindenki röhögni kezdett. Égő fejjel csúsztam le a székemben. El akartam tűnni a szemük elől.
Miután Mrs. Greene került ismét a figyelem középpontjába, félve a saroknál lévő székre néztem, de nem volt ott. Tényleg eltűnt. Beképzeltem az egészet vagy mi?  Add Uram, hogy csak a fejem játszik velem!
-Wilhelmina? -ugrottam egyet ültemben és kihúzva magam a tanárnőre néztem. -Minden rendben? -egyik szemöldökömet felhúzva pillantottam rá. Halkan felnevetett és folytatta: -Már kicsengettek. -haptákba vágtam magam és egy elnézést kérő mosollyal, fejemet vakargatva siettem ki a teremből.

A konyha udvarában találtam rá barátnőmre, aki a szokásos helyünkre ült le, a bejárathoz közeli asztalhoz, ahonnan az egész udvart beláttuk. Éppen egy csokival töltött fánkot majszolt, ezért nem vett észre.
-Mondd, hogy nekem is hoztál kaját. -huppantam le mellé. Valamit halandzsázni kezdett, de mivel tele volt a szája, egy árva szót nem értettem meg belőle. Két tálca volt előtte, az egyiket elém tolta. Egy dobozos almalé, egy vaníliás fánk, egy epres croissant és egy húsos szendvics volt rajta. A kezembe vettem a croissant és jóízűen beleharaptam. -Szóval, mit is mondtál? -kérdetem két falat között.
-Azt, hogy ha rajtad múlna nem lenne kajánk.
-Ugyan miért? -hüledeztem.
-Mert lassú vagy és mire ideérnél, elkapkodnák a legjobbakat. -rázza meg előttem a második fánkját.
-Még szerencse, hogy itt vagy nekem. -mosolyogtam, majd belekezdetem a fánkomba.
-Hihetetlen vagy! -értetlen fejjel néztem rá. -Még mindig édes után sós. -céloz az evési szokásomra, miközben az ő szája már megint tele van.
-Hihetetlen, még mindig nem tudsz enni. -bevágja a sértődötted, majd amikor már nem bírja tartani magát, mindkettőnkből kibukik a nevetés.

Már az almalevemnél tartva és megzavarva a diákok nézelődésében, Nicol az asztal alatt finoman bokán rúg.
-Mi van? -simítok végig fájó pontomon.
-Ha azt mondom a bátyádnak, hogy couche avec moi, megteszi? -kérdezi és összekulcsolt ujjaira támaszkodva várja a válaszomat.
-Azt se tudom mit... -ekkor a tömeg közepén megpillantom őt. Ott áll és csak bámul rám azzal az ijesztő vigyorával.
-Azt hogy feküdj le velem. -büszkélkedik Nic a francia tudásával, de most egy cseppet sem érdekel. Ahogy egy nagyobb tömeg elindul és látom ahogy velük együtt ő is, felpattanok és utána megyek. Az iskolába érve, a diákok két irányba osztódtak, de őt sehol nem találtam. Elfordultam balra is és jobbra is, de megint eltűnt. Egyszerűen köddé vált.
-Mina! -rohant utánam Nicol. -Hova az istenbe szaladtál? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. -lépett elém és nevetett az arckifejezésemen. Ha tudnád, hogy tulajdonképpen úgyis érzem, lehet te sem nevetnél.
Ott álltam az iskola folyosóján, ide-oda kapva a fejem, hogy megtaláljam, de nyoma sincs neki.
Meg kell tudnom ki ő? Vagy jobb lenne elkerülni a bajt?

3.fejezet

A folyosón sétálva végre fellélegezhettem, befejeztük a biológiát. Szeretem meg minden, de valahogy soknak éreztem. Talán az álmom hatással van a napomra is.
Az iskola kicsengetés után újra megtelt. Alig bírtam eljutni a szekrényemig. Hatalmas iskola volt a miénk. A Terrance Knighton középiskola, ahová körülbelül 672 diák jár, három emelettel, egy tornateremmel és egy különálló füves focipályával büszkélkedhet. Az iskola melléképületében helyezkedik el a sulikonyha, ahonnan meg lehet közelíteni a középső udvart. Végül a személyes kedvencem, a hátsó udvar, ami hála a parkolónak, csendes és nyugodt, így zavartalanul bámulhatom az erdőt. Az első két emeleten vannak a tantermek és a laborok, a harmadikon egy könyvekben gazdag könyvtár és a klubhelyiségek. A suli rendelkezik sokoldalú érdeklődést mutató diákokkal. Vannak a zenekedvelők, a kézművesek, és ki ne hagyjam a sakk klubunkat. Emellett a harmadikon van a suli újság szerkesztősége is, aminek én is a tagja vagyok. Mikor bekerültem kilencedikbe, azért hogy elfoglaljam magam, beléptem a klubba. Mivel ezt gondoltam a számomra legmegfelelőbb lehetőségnek, éltem vele. Se pompon lánynak, se sakkmesternek nem tartottam magam. Azóta viszont megkedveltem. Fontosnak érzem magam, ha írhatok. Úgy érzem az iskola része lehetek. Nem vágyom feltűnésre és nem is keresem, csupáncsak részese akarok lenni valaminek.

Természetesen mind a 672 tanulót egyszerre engedik el, még véletlenül se legyen könnyebb a közlekedés. Gyűlöltem a tömeget. Utáltam, ha hozzámérnek. Nyilvánvalóan az önbizalomhiányomnak köszönhetem. Nem szerettem, ha az emberek rám néznek. Próbáltam csendesen, észrevétlennek maradni és a falhoz simulva a szekrényeinkhez jutni.
-Utat emberek! -kiáltotta el magát Nicol és megkerülve utat tört a tömegben. Nem volt az a nagy szájú típus, a bátyám előtt meg aztán főleg nem, de ha ideges volt, neki is kinyílt a szája. Olyan erővel tolta el az embereket az utunkból, hogy én csak bámultam. Kis pitbull. Vagy akár egy kis kutya, aki átváltozik veszedelmes vérfarkassá. Miket ki nem találok. -Mi olyan vicces? -kérdezi félig hátra fordulva, de a nevetéstől nem bírtam válaszolni. Aztán amilyen hirtelen megállt, úgy ütköztem hátának.
-Nézz az orrod elé, te liba! -rivallt rá egy ismerős hang. Kiléptem barátnőm takarásából és mellé lépve láttam, ahogy Cassandra rúzsából nem csak a szájára került. -Tudod milyen nehéz ezt leszedni? -nézte meg magát a szekrényében lévő tükörben. Gyilkos pillantással fordult vissza felénk és meredt rám. -Ez mind a te hibád. Biztosan te lökted meg hátulról, hogy nekem jöjjön. Azt hiszed ezzel sikerül elérned, hogy ne kapjam meg a bátyádat? -közel hajolt az arcomhoz és szemével végig járta az arcomat. -Rosszul hiszed, nagyon rosszul. -mosolyodott el gonoszan. Félre pillantva láttam a körülöttünk növekvő tömeget és ahogy Nicol szemében megcsillant valami. Nem hagyhattam, hogy ott, mindenki előtt megalázzon.
-Azt hiszed minden rólad szól? És különben is, nem alacsonyodok le a te szintedre. -mondtam bátran a szemébe. Engem sem kell félteni, ha arról van szó.
-Hogy merészelsz egy napon kétszer is beszólni? Kinek képzeled magad?
-Te kinek képzeled magad? Ha nem lennél a pompon csapat vezetője, neked sem lenne ekkora a szád. -Te kis... -felemelte a kezét és meglendítette felém. Már emeltem a kezeimet védekező állásba, hogy eltakarjam magam, de az ütés nem érkezett. Lassan kinyitottam a szemem, amit ez idő alatt becsuktam és Nic-re pillantottam. Az arca meglepődött és csodálkozó volt. Olyan volt, mintha megijedt volna. Mintha szellemet látott volna. A tömeg csendben volt, még a légy zümmögését is lehetett hallani. Ekkor néztem végre fel. Cassandra kezét egy erős férfi szorítás állította meg. Az ő szemében is mintha ijedséget láttam volna. Ennyire furcsa számára, hogy a bátyám nem engedi, hogy bántson? De a kéz tulajdonosa nem Will volt. Még csak a jelenlétét sem éreztem. A fiú eleresztette a lányt és egy lépéssel közelebb lépett hozzám. Nálam vagy másfél fejjel volt magasabb, karizmatikus arca volt. Nem volt hosszú a haja, de rövidnek sem mondanám. A színe akár az obszidián fekete. Még az éjszakánál is sötétebb. Viszont a szeme teljesen az ellentettje. A szeme akár az enyémé. Rikító kék, már majdnem fehér. Gyönyörű, de a hideg ráz tőle. Ahogy rám nézett, az olyan...ijesztő. Csillogott a szeme, mint a horror filmekben, amikor a gyilkos élvezi a gyilkolást. Az a veszélyes csillogás. Le sem bírtam venni róla a szemem, attól féltem, ha elkapom a pillantásom, él a lehetőséggel és megöl. Ajka félmosolyra húzódott, majd elsétált mellőlem. A sokaság a távolodó fiút nézte, míg én lefagyva, még mindig felfelé bámultam. Csupán hallani hallottam, ahogy Cassandra fújtatva elriszálja magát, és a diákok is továbbállnak. Nicol lassan elém lépett. Ráemeltem tekintetem és csak bámultam rá. Két kezét a vállamra rakta és rázogatni kezdett. -Ki a fene volt ez? - meg sem hallva őt fordultam meg és bámultam amerre ment. -Mina? -lépett mellém aggódó tekintettel.
-Miért segített? -mondtam ki hangosan egy gondolatomat. Vettem egy száznyolcvan fokos fordulatot és gyors léptekben a lánymosdóba igyekeztem.
-Mina, várj! -szaladt utánam Nicol.

A mosdóba érve megnyitottam a csapot és a hideg vízzel próbáltam enyhíteni felhevült testemet. Miért nézett így rám? Miért segített? Megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába és nem tudtam miért viselkedek így? Ez csak egy ismeretlen fiú volt a számomra, aki nem hagyta, hogy megüssenek. Így van ennyi az egész.
-Teljesen összetojtam magam. A semmiből termett ott és kapta el annak a ribinek a kezét. Hihetetlen volt.
Ez az, kösz a segítséget Nicol. Tudod te mikor kell jól időzíteni.
-De meg kell hagyni, nagyon szexi volt. Azok a szemek, na és láttad az ajkait?! -tette mellkasára a kezét, a drámai hatásért.

Eredeti célunkhoz visszatérve, és miután megnyugtattam magam, hogy az egész iskolából csak ő volt képes felvenni a harcot Cassandra bosszújával, a szekrényeinkhez érve elővettük a következő órához szükséges tankönyveket. Míg Nic a francia órájára készült, és a szekrényét használva padnak kezdte megírni a maradék igeragozást, addig én a pszichológia felszerelésemet vettem ki, mellé egy almát társítva.
-Remélem jó ízűen falod. -becsuktam a szekrényemet és a számban az almámmal Nicol-ra pillantottam. Miután lenyeltem azt a falatot amivel a számban tartottam, felhúzott szemöldökkel megkérdeztem tőle:
-Miért is nem este csináltad meg?
-Mert egy jó film ment a tévében és elterelte a figyelmem. -vonta meg vállát és olyan hatást próbált kelteni, hogy elhiggyem, tényleg nem az ő hibája. -Tudod, Theo James még mindig jól néz ki. -erre csak szemet forgatva a szekrénynek dőltem.
Pár perccel később Nic bejelentette, hogy elkészült, így elindulhattunk a másodikra.
Míg neki a folyosó elején, addig nekem a folyosó végén lesz órám.
-Miért nem jelentkeztem inkább én is pszichológiára? Az sokkal könnyebb mint ez. -mutatott a francia tankönyvére.
-Mondtam már, hogy a bátyám imádja ha egy lány több nyelven is tud beszélni?- húzogattam a szemöldököm játékosan.
-Mondtam már kedves Wilhelmina, hogy én a világ összes nyelvén el tudok élvezni? -rakta csípőre a kezét.
-Hülye. -vágtam fejbe a füzetemmel. Amilyen ártatlan arca van, olyan  piszkos a fantáziája.
-Most mi van? -vigyorog idiótán. Kikészít komolyan.
-Te szűz...
-Ki ne mondd! -lép egyet fenyegetőn. Ekkor az első csengő ment meg.
-Mennem kell. -intek neki és elindulok a saját termem felé.
-A konyhán tali. -kiáltja még utánam, én pedig hüvelykujjamat a magasba emelve mutatom, hogy vettem a parancsot.
A terem felé haladva megcsörrent a telefonom. Will.
-Szia.
-Minden rendben? -kérdezi köszönés nélkül.
-Persze, miért?
-Az imént jött ki hisztérikus állapotban Sandra, hogy elkented a rúzsát. -szem forgatva és fújtatva lépek be a terembe. Az osztály nagyja már a helyén van. Én is a helyemre sétálok és helyet foglalok. Ahhoz, hogy feltűnés nélkül beszélhessek Willel, tökéletes helyem van. Az utolsó előtti padsor, hála istennek az ablak felől, csak most a parkolóra néz.
-Komolyan azt hiszed, hogy direkt csináltam? -robbanok halkan.
-Mondtam én ilyet? -röhög. -Csak tudni akartam mi történt valójában.
-Ahh... Nicol hátra fele beszélt, amikor nem figyelt és belement Cassandrába, aztán én meg Nicolba. -hallom, ahogy hangosan nevet.
-Hihetetlen, min tudtok vitatkozni.
-De hát nem én kezdtem. -hitetlenkedtem.
-Jól van, nyugi. -hangján hallom, ahogy mosolyog.
-Milyen órád lesz?
-Óra? Pff. Ne nevettess.
-Szóval? Lógsz?
-Edzésem lesz. -ekkor megszólal a csengő. -Ideje letenned, különben kapsz a hátsódra.
-Ha-ha, nagyon vicces vagy. Na szia.
-Pá!
A terem ajtaja hangosan vágódott be. A tanár nő összerezzenve nézte az ajtót, amit a huzat csapott be az előbb. Egy kedves idős hölgy tanította ezt a tantárgyat. Nem jelentkeztünk rá sokan, csak 15-en voltunk. A tizenegyedik évfolyamtól tanulhatjuk. Két osztálytársam van, a többieket csak látásból ismerem. Az idén vettem fel ezt az órát, plusz pontnak szánva az érettségihez.
-Gyerekek, ma egy kemény témánk lesz. -kezdett bele Mrs. Greene. -Mindenki fél valamitől, és amitől az emberek többsége retteg, az a halál. -amint kimondta, a gyomrom liftezni kezdett, levert a víz. -Szóval a mai órán kivesézzük az öngyilkosságot, a gyilkosságot és a természetes halált.
Remek, nem elég, hogy álmodok, felsikítok órán, utána bioszon boncolunk, és a halálról beszélünk, nem. Még a hátamon is feláll a szőr, a hideg ráz és úgy érzem mintha minden tekintet engem bámulna. Pedig senki nem foglalkozik velem, mégis attól félek, hogy bármelyik pillanatban én leszek a középpontban.

Mi jöhet még?

2. fejezet

-Új tanulók? -érdeklődtem, majd a bátyám felé fordultam. -Ez csak nekem furcsa? -erre ő csak megforgatta a szemeit és a fejemben hallottam válaszát. "Ne komplikáld túl a dolgokat. Volt már rá példa, hogy ilyenkor jött egy csaj." Fújtattam. Nem gondolom túl, csak óvatos vagyok. Sértődötten duzzogtam magamban tovább, miközben a körülöttem lévők folytatták a beszélgetést, de én csak a szájuk mozgását láttam, a gondolataim viszont elnyomták a külvilágot. Lehet, hogy mégis parázok a dolgon, de sosem lehet tudni mi áll a háttérben.
Anyáék halála után megrendült a bizalmam az emberek felé. Négy éves voltam, amikor a szüleim gyilkosa, egy közeli barátjuk, megölte őket. Ne csodálkozzon senki, hogy nem bízom az emberekben. Ez az oka annak is, hogy félek az új diákok miatt. Mindig, mikor új évfolyam jön az iskolába, ilyen érzések vannak bennem. Legbelül tudom, hogy semmi nem történhet. Sem én, sem a bátyám nem használjuk az erőnket, még véletlenül se vonjuk fel magunkra a figyelmet. Jó, igen, az ilyen apró kis hókusz-pókusz  még belefér, de ezeket a nagyobb varázslatokat nem használjuk. Nem csak a saját biztonságunk miatt, de nagybátyánk miatt sem. Így is éppen elég nagy kockázatot vállalt miattunk, hogy magához vett minket, és emiatt hálával tartozunk neki. Ennek ellenére a tesóm mégse figyel oda mindenre. "Odafigyelek, de ilyen baromság miatt nem fogok feleslegesen izgulni." Hatalmasra nyitottam a szemem. Ezek szerint hangosan gondolkodtam. Ha elkap a hév, vagy ideges leszek illetve eluralkodik rajtam valami erős érzelem, akkor nem figyelek oda, hogy magamban tartsam a gondolataimat, és lehetővé teszem, hogy olyanok mint én, meghallják.
A csengő hangos rikácsolására ijedten ugrottam meg. Teljesen kizökkentett és így visszatértem a valóvilágba.
Nekem, mint egy átlagos diáknak pontosnak kell lennem. Nekem nem nézik el, hogyha kések. Se pompon lány, se focista nem vagyok. Ez a kiváltság, hogy akkor jönnek órára amikor akarnak, nekem nem adatik meg. Szóval elköszöntem a többiektől és a második emeleti biológia terembe siettem. Nicol még mindig telefonált. Will elfeledkezett róla, így segítettem barátnőmön.
A közeli Funditok, mint én és a bátyám, tehát mivel mi testvéri kapcsolatban vagyunk egymással, befolyásolni tudjuk egymás kisebb varázslatát. Lefordítva tehát annyi a lényege az egésznek, hogy amire mindketten képesek vagyunk azt kezelhetjük, viszont az egyéni képességeinket senki nem tudja megváltoztatni.
Lehuppantam Nicol mellé és a padban kezdtem kutatni.
-Rosszat mondtam? -fordult felém aggódó tekintettel. Teljesen kiment a fejemből.
-Nem, dehogy. Csak nem akartam ilyen hülyeséggel fárasztani. - Nicol ismét szólásra nyitotta a száját, de szerencsémre a biosz tanár megérkezett, a szokásos tíz perces késésével. Természetesen, ahogy szokta, köszönés nélkül kezdett bele az órába. Már éppen előkotortam volna a füzetemet, mikor az ajtó kopogás nélkül kinyílt. Először egy hatalmas lepellel letakart, jól megrakott kis kocsit pillantottam meg, majd az iskola öreg, mogorva gondnokát. Az idős Olsen bácsi betolta a szekerót, amit a tanárunk hálás köszönettel fogadott. Miután a gondnok bevágta maga mögött az ajtót, Mr. Bulkay hatalmas vigyorral az arcán felénk fordult. Rosszat sejtek.
-Végre eljött a pillanat, amikor szórakozhatunk is, megspékelve egy kis anatómiával. -tartott egy kis hatás szünetet és így folytatta: -Ezek a tünemények fogják önöket játékra hívni. -odalépett a kocsihoz, és a takaró alól egy ketrecet húzott elő, majd az asztalra tette. -Íme Béka Béla és társai. -fedte fel a kocsi tartalmát. -Kérek mindenkit, válasszon egy párt és jöjjenek ki egy békáért. Ma boncolunk! -tapsikolt örömében. Az egész osztály, főleg a lányok sikongatni és fújogatni kezdett. Velük együtt mi is. Nicol undorral az arcán sétált ki a tanári asztalhoz. Amíg ő a békára várt, addig én előpakoltam a padunkból a köpenyeinket, valamint átvettem egyik osztálytársamtól a boncoláshoz szükséges eszközöket. Maga a tudat, hogy egy élőlényt fogunk perceken belül felvágni, kikészített. Normális emberként is kiakadnék, de mivel egy Fundit vagyok, rendelkezek olyan képességgel, hogy a frissen elhunyt lelkét látom. Ilyenkor izzik a testem, fájdalom jár át és ami a legrosszabb, a torkom lüktet, feszül és sikítozni kezdek. Lélekdalnak hívják. Így búcsúztatják a női Funditok az elhunytat. Az emberek tényleg fülsiketítő sikoltozásnak hallják ellenben a férfi Funditokkal. Ők odavannak érte. Számukra ez a legszebb dal. Megbabonázza őket ez az ének.. Életemben először a szüleim halálakor énekeltem. A nagybátyám mesélte, hogy a saját gondolatait nem hallotta annyira hangos voltam. Fájt a feje, minden baja volt, de a bátyámnak meg se kottyant. Csillogó szemekkel bámult. Bár erre Will nem emlékszik. Azt mondja, sose hallott még énekelni, és én sem emlékszem arra az estére. Sőt, a szüleim halála előtti időszakra egyáltalán nem emlékszünk. Aztán elkövettem egy hibát. Még általánosba jártam, amikor úgy döntöttem, nem a megszokott úton megyek haza. Én hülye, egy hosszabb utat választottam. Útba esett hazafelé a temető. Nem kellett bemennem, így is a másik oldalon sétáltam, amikor borzasztó fájdalom nyílalt a torkomba. Égett szó szerint az egész testem. Öklendezni kezdtem, minta hánynom kellene. Fel is készültem rá, de a várt eredmény helyett visítani kezdtem az utca kellős közepén. Betapasztottam a fülemet, de még így is borzalmasan hangos voltam. Nehezen vettem levegőt, fájt a torkom és a fülem is. Megijedtem hiszen akkor még fogalmam sem volt, hogy mi ez. A fejemet a temető irányába fordítottam, és amit akkor láttam megrémisztett. Az egész hátborzongatóan fényleni kezdett. Olyan volt, mintha egyenesen felém jönnének. A könnyeim eleredtek, és mindent megpróbáltam, hogy abbamaradjon. Csipkedtem magam, a hajamat téptem, majd igyekeztem becsukni a számat. Minden erőmet bevetve nyomtam felfelé az állkapcsomat és próbáltam lenyelni a sikolyt. Aztán hirtelen vége lett. A fény elhalványult, a sikoly pedig visszakúszott a lelkem mélyére. A Nap ismét felragyogott, és akkor vettem észre a körülöttem lévő tömeget. Mindenki ijedten bámult rám. Mint akik szellemet látnának bennem. Mondanom sem kell, hogy miután észhez tértem hazáig rohantam. Attól a naptól fogva tudok erről a fantasztikus képességemről, amit a hátam közepére sem kívánok. Olyan vagyok mint egy ébresztő óra, csak én nem azért jelzek mert ideje felkelni, hanem mert meghalt valaki. A halál hírnökének is nevezhetném magunkat.

Viszont, állatokért nem visítok eszeveszettül, szóval nyugodtan boncolhatok. Éljen!
Lassan kipakoltam a késeket és a csipeszeket, majd kimentem két pár gumikesztyűért. Mire visszaértem Nic a helyén ült már, sajnálkozó tekintettel bámulva szegény állatra. Azt leszámítva, hogy mindketten undorodunk tőle, szomorkodva néztük a kétségbeesett kis fejét. Nem akarom bántani. Senkinek nem ártottak ezek a békák, akkor meg miért végezzünk velük?
-Kérem a pár egyik tagját, készítse elő a fiolát. -adta utasításba a tanár. Fiola? Ebbe méreg van? Vagy altató? Sokat fog szenvedni? Vagy egyszerűen csak elalszik?
-Mina? -bök oldalba barátnőm. Üres tekintettel bámulok rá. -Melyik legyen? -rám teszi egyik kezét és biztatóan simogat.
-Bocsi, mit is kérdeztél?
-Beadod neki, vagy inkább boncolsz? -kérdezi, és reménykedik, hogy a boncolást választom.

Miután az a cucc hatott, elkezdhettem a munka rám eső részét. Nicol hálásan pislogott rám amiért elvállaltam. Szerintem menten rosszul lett volna amint a kezébe veszi a kést. Lehet, hogy ez most bután és furcsán fog hangzani, de élveztem. Úgy éreztem magam, mintha orvosira járnék.
Az óra vége felé megérkeztek a tanárok kedvencei. Nem zavartatták magukat, hogy az órának lassan vége, a helyükre mentek és megzavarva minket a munkába, beszélgetni kezdtek. Nem igazán érdekelt miről folyik az eszmecsere, de Nicol más volt. Hála neki mindig tudtam mindenről.
-Te, hallod mit mondott Cassandra? -bökte meg a bal kezem, amiben a kést tartottam, és majdnem megvágtam magam.
-Te, nem. -válaszoltam kissé ingerülten.
-Azt mondta, hogy a két srác irtó helyes. -vigyorgott és idiótán húzogatta a szemöldökét.
-Milyen két srác? -tettem le mindent ami a kezembe volt.
-Ajj, Istenem. Akik most jöttek. És az egyik az osztálytársunk lesz. -tapsikolt halkan, nehogy lebukjon, hogy hallgatózik.

Az óra hátralévő részében Nic információkért küzdött, én pedig a boncolást álcázásnak felhasználva, gondolkodni kezdtem.
Kik ezek a fiúk? Miért van olyan rossz előérzetem velük kapcsolatba? Vagy megint csak a hülyeségem játszik velem? 

1.fejezet

Tombolt a vihar. Akármennyire is koncentráltam, nem tudtam még csak csillapítani sem. Kevés voltam ehhez. Végre itt állok, végre elértem a célomat, megtaláltam szüleim gyilkosát, mégsem csináltam semmit. Hihetetlen volt és bénító. Teljesen magamba roskadtam és nem akartam elhinni. Az ereje vagy százszor hatalmasabb volt mint az enyém. Talán ha a bátyám velem lenne, bár nem, még akkor se tudnám legyőzni. Erről jut eszembe, hol van Will? Annyira lefoglalt a vihar, hogy én vagyok a középpontban, hogy elvesztettem őt. Vagy velem se volt?

Óriási porfelhő közeledett felém. Nem volt időm elfutni, ezért karommal eltakartam az arcom, legalább a szemembe ne menjen. A következő pillanatban a Nap sugarai melegítették a testem. Átjárta minden porcikámat. Aztán valaki megfogta a kezem, a hangja kellemes és lágy volt, boldogsággal telt meg a szívem szavai után. A Nap erősen sütött és nem láttam az arcát. Csak fehér, semmi más. Mintha mindent kiradíroztak volna és én csak a tiszta lapot látnám. Mintha megvakultam volna. Ekkor jöttem rá, hogy teljesen vak vagyok. A szívem kavics méretűre zsugorodott, megtelt fájdalommal, hogy már sosem fogom látni az arcát. Már a hangját sem hallottam, és meleg keze után a hideget éreztem csak a bőrömön. Itt hagyott.

A következő pillanatban a bőröm mintha égne, olyan akár a forró tűz. Mindent a vörös árnyalata uralt, a falakat, a padlót és a tárgyakat is. Felemeltem a fejem, ekkor elöntött a méreg. A vérem izzani kezdett és úgy éreztem, jobban égek akár a körülöttem lévő fák. A szüleim, a bátyám, de még ő is kifeszítve lógott. William lassan rám emelte tekintetét és ezt mondta: Figyelmeztettelek, mi lesz, ha elér a halál szele. Aztán itt el is hallgatott. Egy női alakot láttam a lángok mögül, kezében egy hosszú tárgyal, talán lándzsával. Felemelte, hátra lendítette és Will felé dobta. Mozdulni akartam, de a láncok amik a falhoz szegeztek nem engedtek. A lándzsa egyenesen a szívébe landolt. Bátyám még így is, a halál küszöbén, tűrte a sorsát. Nem adta meg az örömet, hogy lássák szenvedni. Feje lassan hanyatlott le, teste pedig elernyedt akár a családom többi tagjáé. A nő vészesen közeledett. De nem felém, hanem hozzá. Hozzá, akit meg kellett volna védenem, de nem tudtam. Előrántott egy kést, mondott valamit, majd a nyakához emelte. Sikítozni kezdtem, rángatni a láncokat, a védelmére sietni. A könnyeim marták az arcomat. Kérleltem, hogy ne bántsa de meg sem hallott. Belemarkolt a hajába, és hátra húzta a fejét. Szemei csukva voltak, szája felrepedt, arcát több kék-zöld foltok borították. A pólója széttépve, csak egy két darab takarta vérző testét. Remegtem a félelemtől, hogy bántani fogja. A kést elemelte a nyakától. Kezdtem azt hinni, hogy elengedi. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Minden érzelem keveredett a tekintetében. Félelem, csalódottság, szégyen, szomorúság és vágy. Száját szólásra nyitott, heves szívveréssel vártam, hogy mondjon valamit, de ekkor a kés meglendült. Csak az arcát láttam, ahogy hangtalanul üvölt. A következő képen a nő előttem állt, kezében az ő szívével, és nevetett rajtam, ahogy mindenkit elvesztettem akit szerettem, és láttam szerelmemet meghalni.


-Áááá! -sikítottam és ugrottam fel.
-Miss Jones, azonnal távozzon! -rivallt rám a tanár és az ajtó felé mutatott.
Az osztály hangosan nevetett rajtam, még Nicol is kuncogott, miután megnyugodott, hogy a frászt hoztam rá az előbb. Remegő lábakkal álltam fel és sétáltam ki a teremből. Egyenesen a hátsó udvarra mentem. Leültem az iskola tövébe és a focipálya mögötti sűrű erdőt bámultam.
Mi volt ez az álom? Nem ez volt az első, hogy erről álmodok. Bárhogy próbálok másra gondolni lefekvés előtt, mindig ez az egy rémálmom jön elő. Először megtalálom a szüleim gyilkosát, de valami mégis furcsa, aztán a következő kép, hogy vele vagyok, a harmadik, hogy Will a halál szeléről beszél. Egyáltalán mit jelent ez? Semmi értelme nincsen. Ha megkérdezem tőle, nem tudja, még életében nem találkozott ezzel. Pedig a mi életünk nem éppen hétköznapi. És végül Ő. Akit még életemben nem láttam, és akárhányszor felébredek nem emlékszem az arcára. De még most is görcsökben van a gyomrom, ha rá gondolok. Nem tudom ki ő, de szeretem. Ijesztő. Álmodok egy fiúval, akiről azt se tudom, hogy létezik e egyáltalán. A nő arcát is homály fedi, de a nevetését ezer közül is felismerem.
Nem értem, az egész nem megy bele a fejembe. Miért álmodom ezt? Mit jelentsen? Talán ez a jövőm? Azt nem fogom hagyni! Soha!
-Mina. -ül le mellém Nicol. -Minden rendben?
-Persze csak rosszat álmodtam. -mosolygok rá. -Már ki is csengettek?
-Nem vall rád, hogy elalszol órán. Főleg nem ennél a tanárnál.
-Nem aludtam jól az este. Nem láttad Willt? -terelem másodszorra is a témát remélem most már sikerrel.
-Willt? Nem, de megkereshetjük. -ugrik fel azonnal, én pedig összébb húzom magam, nehogy rám lépjen. Tudtam, hogyha a bátyámat megemlítem, másra sem tud majd gondolni. Mivel lassan kezdtem felállni, ezért megragadott és olyan erővel húzott fel, hogy majdnem orra estem.

Ősz ide vagy oda, nagyon jó idő volt. Nagy szünetbe általában az összes diák a folyosón vagy az udvaron van. Mégsem találtuk sehol William-et. Felmentünk a termükbe, de semmi, a csarnokban sem találtuk. Will a menő végzősök közé tartozik szóval nem tűnhet el csak úgy. Aztán mint a villámcsapás jutott eszembe még egy hely ahol lehet. -Parkoló. -mondtuk egyszerre barátnőmmel. Az egész iskolát átszelve, már levegő után kapkodva, de kiértünk a suli elé. Ekkor végre megpillantottam a piros-fehér egyen pulcsis fiút. Sosem vették le az iskola foci csapatának a pulóverét. Tipikus amerikai középiskola volt a miénk. Tökéletesen látszódott a hierarchia a diákok között. Voltak az iskola nagymenői, a focisták, élükön William Jones, alattuk a pompon lányok, akik sosem voltak 5 méternél távolabb a srácoktól, aztán jöttünk mi, az átlagos diákok. Ellenben a bátyámmal, én nem szerettem a nagy felhajtást körülöttem. Szerettem az árnyékban meghúzni magam. Legalább az iskolában nyugodt, átlagos életet élhettem.
Láttam Nicolon, feszengve közelíti meg Willt. Még a hülye is látja, hogy belezúgott, csak az a majom, nem veszi észre egyedül. A fiúk William kocsijánál beszélgettek. Már messziről lehetett hallani, ahogy a cuki kis pompon lányok minden idióta viccnek szánt beszóláson vihognak. Már engem idegesített, aki csak annyi időt tölt velük, hogy elmegy mellettük a folyosón, nem értem ezek a gorillák hogy bírják.
-Sziasztok. -értünk oda.
-Hugi! -örült meg testvérem. -Hát te? Mizujs?
-Te, Jones. Mikor húzhatom meg a húgodat? -röhögött az egész társaság.
-Majd ha meghúztam a tiédet. -kacsintott oda, majd kézen fogott és elsétáltunk onnan.
-Mennyire buta már. -szólalt meg Nicol.
-Ne is foglalkozzatok vele, esélye sincs. Na de miért jöttél? Baj van?
-Jajj nem dehogy, csak...
-Amúgy ti este bulizni voltatok? -folytja belém a szót barátnőm. Will értetlen fejjel várja, hogy folytassa. -Ma elaludt órán. Nem értem engem miért hagytok otthon ilyenkor. -kuncog egy kicsit, de miután észre veszi, hogy Will nem nevet abbahagyja. -Rosszat mondtam? -már szólni akartam, de megszólalt a telefonja. -Bocsi. -felvette és elindult az iskolába.
-Micsoda véletlen, hogy pont most hívták. -mosolygok rajta, de Will rezzenéstelen arca arra enged következtetni, hogy ez az ő műve. -Te voltál?
-Rémálmod volt?
-Igen, de... -megragad és az én kocsim felé húz, ami a parkoló túloldalán van, messze az emberektől.
-Tudod, hogy ez nem normális?
-Az egész életem nem normális. -rántom ki karomat övéi közül. -Szerinted olyan jó dolog minden este rettegve lefeküdni, mert tudod milyen álmod lesz? Azt hiszed élvezem ezt az életet?
Will félve nézett körül, nehogy bárki meghalljon bennünket. -Nem csak te neked MÁS az életed.
-Te mégsem álmodod ugyanezt! -itt elhallgatott. -Sajnálom, csak fáradt vagyok. -közelebb jött hozzám, és megölelt. Jól esett a közelsége, mindig megnyugtat. Van, hogy nem kell a mágia, hogy kikapcsoljuk egy kicsit.
-Meddig vagy? -tolt el magától, hogy a szemembe nézzen.
-Lehet itt maradok, hogy a könyvtárba megírjam a leckét.
-Te még mindig a lecke miatt aggódsz? -kócolta össze a hajam.
-Á, ne már Will. -nevettem én is. -Amúgy meg, ha nem esett volna le, kocsival vagyok.
-Minek is jöttél amúgy azzal? Én is elhoztalak volna.
-Tudom de Nic-ért mentem.
-Pff. Fél vagy mi? Nem harapok. Holnaptól én hozlak titeket.
-Aztán mit szólnak a cicuskáid, ha meglátnak két lánnyal? -vontam fel egyik szemöldököm, és vigyorogtam mint egy tejbetök.
-Azt hogy milyen szerencsések vagytok. -húzta fel az orrát jó magasra, majd a suli felé indult. Szem forgatva szaladtam utána, és egy jó nagyot csaptam a hátára.
-Áá! Ez fájt. -sipítozott mint egy kis csitri.
-Ja, mielőtt elfelejtem, legközelebb ne használd az erődet, meg tudom oldani én is, anélkül, hogy használnám. -csak sóhajtott egyet és a banda felé sétált.
-Jones, haver. -jött oda Lynch.
-Nem adom. -tolt a háta mögé a bátyám.
-Kérlek, vigyázok rá. -értetlen fejjel álltam mögötte. Ez tényleg ennyire idióta? -Nem fog fájni, ígérem. -intézi felém szavait. Ezek hallatán kilépek a bátyám takarásából, és már elküldeném a halál náthás...nos igen, oda, de a pompon lányok vezetője odajön hozzánk.
-Jajj de édes, a kis Wilhelmina még nem volt együtt senkivel? -vigyorog rám, majd Lynch vállára teszi a kezét és folytatja. -Ronan lesz a megfelelő az első együtt léthez. Figyelmes és óvatos.
-Te már csak tudod ugye? Ki maradt ki a listádról? Ha jól tudom csak a bátyám nincs rajta.
-Nem is leszek! -vágja oda Will. -Miért nem jó neked Cassandra? -fordul az idióta felé. -Vagy nem volt elég jó?
-Hát nem is tudom haver, voltam jobbal is. -Cassandra feje olyan vörös volt mint egy paradicsom, de nem azért mert zavarba lett volna, hanem mert olyan dühös lett, hogy már láttam a füstöt a fülén szállingózni. Én csak nevetni tudtam az egészen. A lány toporzékolni kezdett, majd dobbantott egyet és gyors léptekben felszívódott. Ilyen jót rég nevettem.
-Nem fog haragudni rád? -kérdeztem tesómtól.
-Az óra után úgyis visszajön. -sóhajtott egyet. -Bocsi Lynch, de Minát nem kapod meg. -Ronan megrántotta a vállát, majd közel hajolt hozzám és a fülembe súgta: Még találkozunk.

-Miért is vagytok a suli előtt?
-Hát nem hallottad? -csodálkozott az egyik fiú. -Új diákok jönnek.

Egy kis gondolat és szereplők

Sziasztok! :)

Új történet írásába kezdtem. Persze emellett a Teen Top-os is menni fog, remélem minél gyorsabban. 

Ezt a történetet kicsit misztikussá és romantikussá szeretném tenni. Még nem írtam ilyesfajtát, de ahogy azt mondják, kezdőké a szerencse. 

Az ihletet könyvekből és filmekből merítettem. Remélem nem nézitek majd rosszallóan, ha nagyon hajaz az eredetire egy-két helyen. Tényleg nagyon megihletett, és szeretném átadni azt, ahogy én azt tovább illetve átgondoltam. Igyekszem minél gyakrabban írni az új részeket, de erre szeretnék sok időt szánni, mert azt szeretném, ha tökéletes lenne. ( Legalábbis feleljen meg az én elvárásaimnak :D ) 

Bízom benne, hogy tetszeni fog nektek. :)

Jó olvasást :)

Szereplők:

 Wilhelmina Jones 18 éves. 

Olivier Wood 20 éves. 

William Jones 19 éves.

.  

 Nicol Cavanaugh 18 éves.