Tombolt a vihar. Akármennyire is koncentráltam, nem tudtam még csak csillapítani sem. Kevés voltam ehhez. Végre itt állok, végre elértem a célomat, megtaláltam szüleim gyilkosát, mégsem csináltam semmit. Hihetetlen volt és bénító. Teljesen magamba roskadtam és nem akartam elhinni. Az ereje vagy százszor hatalmasabb volt mint az enyém. Talán ha a bátyám velem lenne, bár nem, még akkor se tudnám legyőzni. Erről jut eszembe, hol van Will? Annyira lefoglalt a vihar, hogy én vagyok a középpontban, hogy elvesztettem őt. Vagy velem se volt?
Óriási porfelhő közeledett felém. Nem volt időm elfutni, ezért karommal eltakartam az arcom, legalább a szemembe ne menjen. A következő pillanatban a Nap sugarai melegítették a testem. Átjárta minden porcikámat. Aztán valaki megfogta a kezem, a hangja kellemes és lágy volt, boldogsággal telt meg a szívem szavai után. A Nap erősen sütött és nem láttam az arcát. Csak fehér, semmi más. Mintha mindent kiradíroztak volna és én csak a tiszta lapot látnám. Mintha megvakultam volna. Ekkor jöttem rá, hogy teljesen vak vagyok. A szívem kavics méretűre zsugorodott, megtelt fájdalommal, hogy már sosem fogom látni az arcát. Már a hangját sem hallottam, és meleg keze után a hideget éreztem csak a bőrömön. Itt hagyott.
A következő pillanatban a bőröm mintha égne, olyan akár a forró tűz. Mindent a vörös árnyalata uralt, a falakat, a padlót és a tárgyakat is. Felemeltem a fejem, ekkor elöntött a méreg. A vérem izzani kezdett és úgy éreztem, jobban égek akár a körülöttem lévő fák. A szüleim, a bátyám, de még ő is kifeszítve lógott. William lassan rám emelte tekintetét és ezt mondta: Figyelmeztettelek, mi lesz, ha elér a halál szele. Aztán itt el is hallgatott. Egy női alakot láttam a lángok mögül, kezében egy hosszú tárgyal, talán lándzsával. Felemelte, hátra lendítette és Will felé dobta. Mozdulni akartam, de a láncok amik a falhoz szegeztek nem engedtek. A lándzsa egyenesen a szívébe landolt. Bátyám még így is, a halál küszöbén, tűrte a sorsát. Nem adta meg az örömet, hogy lássák szenvedni. Feje lassan hanyatlott le, teste pedig elernyedt akár a családom többi tagjáé. A nő vészesen közeledett. De nem felém, hanem hozzá. Hozzá, akit meg kellett volna védenem, de nem tudtam. Előrántott egy kést, mondott valamit, majd a nyakához emelte. Sikítozni kezdtem, rángatni a láncokat, a védelmére sietni. A könnyeim marták az arcomat. Kérleltem, hogy ne bántsa de meg sem hallott. Belemarkolt a hajába, és hátra húzta a fejét. Szemei csukva voltak, szája felrepedt, arcát több kék-zöld foltok borították. A pólója széttépve, csak egy két darab takarta vérző testét. Remegtem a félelemtől, hogy bántani fogja. A kést elemelte a nyakától. Kezdtem azt hinni, hogy elengedi. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Minden érzelem keveredett a tekintetében. Félelem, csalódottság, szégyen, szomorúság és vágy. Száját szólásra nyitott, heves szívveréssel vártam, hogy mondjon valamit, de ekkor a kés meglendült. Csak az arcát láttam, ahogy hangtalanul üvölt. A következő képen a nő előttem állt, kezében az ő szívével, és nevetett rajtam, ahogy mindenkit elvesztettem akit szerettem, és láttam szerelmemet meghalni.
-Áááá! -sikítottam és ugrottam fel.
-Miss Jones, azonnal távozzon! -rivallt rám a tanár és az ajtó felé mutatott.
Az osztály hangosan nevetett rajtam, még Nicol is kuncogott, miután megnyugodott, hogy a frászt hoztam rá az előbb. Remegő lábakkal álltam fel és sétáltam ki a teremből. Egyenesen a hátsó udvarra mentem. Leültem az iskola tövébe és a focipálya mögötti sűrű erdőt bámultam.
Mi volt ez az álom? Nem ez volt az első, hogy erről álmodok. Bárhogy próbálok másra gondolni lefekvés előtt, mindig ez az egy rémálmom jön elő. Először megtalálom a szüleim gyilkosát, de valami mégis furcsa, aztán a következő kép, hogy vele vagyok, a harmadik, hogy Will a halál szeléről beszél. Egyáltalán mit jelent ez? Semmi értelme nincsen. Ha megkérdezem tőle, nem tudja, még életében nem találkozott ezzel. Pedig a mi életünk nem éppen hétköznapi. És végül Ő. Akit még életemben nem láttam, és akárhányszor felébredek nem emlékszem az arcára. De még most is görcsökben van a gyomrom, ha rá gondolok. Nem tudom ki ő, de szeretem. Ijesztő. Álmodok egy fiúval, akiről azt se tudom, hogy létezik e egyáltalán. A nő arcát is homály fedi, de a nevetését ezer közül is felismerem.
Nem értem, az egész nem megy bele a fejembe. Miért álmodom ezt? Mit jelentsen? Talán ez a jövőm? Azt nem fogom hagyni! Soha!
-Mina. -ül le mellém Nicol. -Minden rendben?
-Persze csak rosszat álmodtam. -mosolygok rá. -Már ki is csengettek?
-Nem vall rád, hogy elalszol órán. Főleg nem ennél a tanárnál.
-Nem aludtam jól az este. Nem láttad Willt? -terelem másodszorra is a témát remélem most már sikerrel.
-Willt? Nem, de megkereshetjük. -ugrik fel azonnal, én pedig összébb húzom magam, nehogy rám lépjen. Tudtam, hogyha a bátyámat megemlítem, másra sem tud majd gondolni. Mivel lassan kezdtem felállni, ezért megragadott és olyan erővel húzott fel, hogy majdnem orra estem.
Ősz ide vagy oda, nagyon jó idő volt. Nagy szünetbe általában az összes diák a folyosón vagy az udvaron van. Mégsem találtuk sehol William-et. Felmentünk a termükbe, de semmi, a csarnokban sem találtuk. Will a menő végzősök közé tartozik szóval nem tűnhet el csak úgy. Aztán mint a villámcsapás jutott eszembe még egy hely ahol lehet. -Parkoló. -mondtuk egyszerre barátnőmmel. Az egész iskolát átszelve, már levegő után kapkodva, de kiértünk a suli elé. Ekkor végre megpillantottam a piros-fehér egyen pulcsis fiút. Sosem vették le az iskola foci csapatának a pulóverét. Tipikus amerikai középiskola volt a miénk. Tökéletesen látszódott a hierarchia a diákok között. Voltak az iskola nagymenői, a focisták, élükön William Jones, alattuk a pompon lányok, akik sosem voltak 5 méternél távolabb a srácoktól, aztán jöttünk mi, az átlagos diákok. Ellenben a bátyámmal, én nem szerettem a nagy felhajtást körülöttem. Szerettem az árnyékban meghúzni magam. Legalább az iskolában nyugodt, átlagos életet élhettem.
Láttam Nicolon, feszengve közelíti meg Willt. Még a hülye is látja, hogy belezúgott, csak az a majom, nem veszi észre egyedül. A fiúk William kocsijánál beszélgettek. Már messziről lehetett hallani, ahogy a cuki kis pompon lányok minden idióta viccnek szánt beszóláson vihognak. Már engem idegesített, aki csak annyi időt tölt velük, hogy elmegy mellettük a folyosón, nem értem ezek a gorillák hogy bírják.
-Sziasztok. -értünk oda.
-Hugi! -örült meg testvérem. -Hát te? Mizujs?
-Te, Jones. Mikor húzhatom meg a húgodat? -röhögött az egész társaság.
-Majd ha meghúztam a tiédet. -kacsintott oda, majd kézen fogott és elsétáltunk onnan.
-Mennyire buta már. -szólalt meg Nicol.
-Ne is foglalkozzatok vele, esélye sincs. Na de miért jöttél? Baj van?
-Jajj nem dehogy, csak...
-Amúgy ti este bulizni voltatok? -folytja belém a szót barátnőm. Will értetlen fejjel várja, hogy folytassa. -Ma elaludt órán. Nem értem engem miért hagytok otthon ilyenkor. -kuncog egy kicsit, de miután észre veszi, hogy Will nem nevet abbahagyja. -Rosszat mondtam? -már szólni akartam, de megszólalt a telefonja. -Bocsi. -felvette és elindult az iskolába.
-Micsoda véletlen, hogy pont most hívták. -mosolygok rajta, de Will rezzenéstelen arca arra enged következtetni, hogy ez az ő műve. -Te voltál?
-Rémálmod volt?
-Igen, de... -megragad és az én kocsim felé húz, ami a parkoló túloldalán van, messze az emberektől.
-Tudod, hogy ez nem normális?
-Az egész életem nem normális. -rántom ki karomat övéi közül. -Szerinted olyan jó dolog minden este rettegve lefeküdni, mert tudod milyen álmod lesz? Azt hiszed élvezem ezt az életet?
Will félve nézett körül, nehogy bárki meghalljon bennünket. -Nem csak te neked MÁS az életed.
-Te mégsem álmodod ugyanezt! -itt elhallgatott. -Sajnálom, csak fáradt vagyok. -közelebb jött hozzám, és megölelt. Jól esett a közelsége, mindig megnyugtat. Van, hogy nem kell a mágia, hogy kikapcsoljuk egy kicsit.
-Meddig vagy? -tolt el magától, hogy a szemembe nézzen.
-Lehet itt maradok, hogy a könyvtárba megírjam a leckét.
-Te még mindig a lecke miatt aggódsz? -kócolta össze a hajam.
-Á, ne már Will. -nevettem én is. -Amúgy meg, ha nem esett volna le, kocsival vagyok.
-Minek is jöttél amúgy azzal? Én is elhoztalak volna.
-Tudom de Nic-ért mentem.
-Pff. Fél vagy mi? Nem harapok. Holnaptól én hozlak titeket.
-Aztán mit szólnak a cicuskáid, ha meglátnak két lánnyal? -vontam fel egyik szemöldököm, és vigyorogtam mint egy tejbetök.
-Azt hogy milyen szerencsések vagytok. -húzta fel az orrát jó magasra, majd a suli felé indult. Szem forgatva szaladtam utána, és egy jó nagyot csaptam a hátára.
-Áá! Ez fájt. -sipítozott mint egy kis csitri.
-Ja, mielőtt elfelejtem, legközelebb ne használd az erődet, meg tudom oldani én is, anélkül, hogy használnám. -csak sóhajtott egyet és a banda felé sétált.
-Jones, haver. -jött oda Lynch.
-Nem adom. -tolt a háta mögé a bátyám.
-Kérlek, vigyázok rá. -értetlen fejjel álltam mögötte. Ez tényleg ennyire idióta? -Nem fog fájni, ígérem. -intézi felém szavait. Ezek hallatán kilépek a bátyám takarásából, és már elküldeném a halál náthás...nos igen, oda, de a pompon lányok vezetője odajön hozzánk.
-Jajj de édes, a kis Wilhelmina még nem volt együtt senkivel? -vigyorog rám, majd Lynch vállára teszi a kezét és folytatja. -Ronan lesz a megfelelő az első együtt léthez. Figyelmes és óvatos.
-Te már csak tudod ugye? Ki maradt ki a listádról? Ha jól tudom csak a bátyám nincs rajta.
-Nem is leszek! -vágja oda Will. -Miért nem jó neked Cassandra? -fordul az idióta felé. -Vagy nem volt elég jó?
-Hát nem is tudom haver, voltam jobbal is. -Cassandra feje olyan vörös volt mint egy paradicsom, de nem azért mert zavarba lett volna, hanem mert olyan dühös lett, hogy már láttam a füstöt a fülén szállingózni. Én csak nevetni tudtam az egészen. A lány toporzékolni kezdett, majd dobbantott egyet és gyors léptekben felszívódott. Ilyen jót rég nevettem.
-Nem fog haragudni rád? -kérdeztem tesómtól.
-Az óra után úgyis visszajön. -sóhajtott egyet. -Bocsi Lynch, de Minát nem kapod meg. -Ronan megrántotta a vállát, majd közel hajolt hozzám és a fülembe súgta: Még találkozunk.
-Miért is vagytok a suli előtt?
-Hát nem hallottad? -csodálkozott az egyik fiú. -Új diákok jönnek.
Óriási porfelhő közeledett felém. Nem volt időm elfutni, ezért karommal eltakartam az arcom, legalább a szemembe ne menjen. A következő pillanatban a Nap sugarai melegítették a testem. Átjárta minden porcikámat. Aztán valaki megfogta a kezem, a hangja kellemes és lágy volt, boldogsággal telt meg a szívem szavai után. A Nap erősen sütött és nem láttam az arcát. Csak fehér, semmi más. Mintha mindent kiradíroztak volna és én csak a tiszta lapot látnám. Mintha megvakultam volna. Ekkor jöttem rá, hogy teljesen vak vagyok. A szívem kavics méretűre zsugorodott, megtelt fájdalommal, hogy már sosem fogom látni az arcát. Már a hangját sem hallottam, és meleg keze után a hideget éreztem csak a bőrömön. Itt hagyott.
A következő pillanatban a bőröm mintha égne, olyan akár a forró tűz. Mindent a vörös árnyalata uralt, a falakat, a padlót és a tárgyakat is. Felemeltem a fejem, ekkor elöntött a méreg. A vérem izzani kezdett és úgy éreztem, jobban égek akár a körülöttem lévő fák. A szüleim, a bátyám, de még ő is kifeszítve lógott. William lassan rám emelte tekintetét és ezt mondta: Figyelmeztettelek, mi lesz, ha elér a halál szele. Aztán itt el is hallgatott. Egy női alakot láttam a lángok mögül, kezében egy hosszú tárgyal, talán lándzsával. Felemelte, hátra lendítette és Will felé dobta. Mozdulni akartam, de a láncok amik a falhoz szegeztek nem engedtek. A lándzsa egyenesen a szívébe landolt. Bátyám még így is, a halál küszöbén, tűrte a sorsát. Nem adta meg az örömet, hogy lássák szenvedni. Feje lassan hanyatlott le, teste pedig elernyedt akár a családom többi tagjáé. A nő vészesen közeledett. De nem felém, hanem hozzá. Hozzá, akit meg kellett volna védenem, de nem tudtam. Előrántott egy kést, mondott valamit, majd a nyakához emelte. Sikítozni kezdtem, rángatni a láncokat, a védelmére sietni. A könnyeim marták az arcomat. Kérleltem, hogy ne bántsa de meg sem hallott. Belemarkolt a hajába, és hátra húzta a fejét. Szemei csukva voltak, szája felrepedt, arcát több kék-zöld foltok borították. A pólója széttépve, csak egy két darab takarta vérző testét. Remegtem a félelemtől, hogy bántani fogja. A kést elemelte a nyakától. Kezdtem azt hinni, hogy elengedi. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Minden érzelem keveredett a tekintetében. Félelem, csalódottság, szégyen, szomorúság és vágy. Száját szólásra nyitott, heves szívveréssel vártam, hogy mondjon valamit, de ekkor a kés meglendült. Csak az arcát láttam, ahogy hangtalanul üvölt. A következő képen a nő előttem állt, kezében az ő szívével, és nevetett rajtam, ahogy mindenkit elvesztettem akit szerettem, és láttam szerelmemet meghalni.
-Áááá! -sikítottam és ugrottam fel.
-Miss Jones, azonnal távozzon! -rivallt rám a tanár és az ajtó felé mutatott.
Az osztály hangosan nevetett rajtam, még Nicol is kuncogott, miután megnyugodott, hogy a frászt hoztam rá az előbb. Remegő lábakkal álltam fel és sétáltam ki a teremből. Egyenesen a hátsó udvarra mentem. Leültem az iskola tövébe és a focipálya mögötti sűrű erdőt bámultam.
Mi volt ez az álom? Nem ez volt az első, hogy erről álmodok. Bárhogy próbálok másra gondolni lefekvés előtt, mindig ez az egy rémálmom jön elő. Először megtalálom a szüleim gyilkosát, de valami mégis furcsa, aztán a következő kép, hogy vele vagyok, a harmadik, hogy Will a halál szeléről beszél. Egyáltalán mit jelent ez? Semmi értelme nincsen. Ha megkérdezem tőle, nem tudja, még életében nem találkozott ezzel. Pedig a mi életünk nem éppen hétköznapi. És végül Ő. Akit még életemben nem láttam, és akárhányszor felébredek nem emlékszem az arcára. De még most is görcsökben van a gyomrom, ha rá gondolok. Nem tudom ki ő, de szeretem. Ijesztő. Álmodok egy fiúval, akiről azt se tudom, hogy létezik e egyáltalán. A nő arcát is homály fedi, de a nevetését ezer közül is felismerem.
Nem értem, az egész nem megy bele a fejembe. Miért álmodom ezt? Mit jelentsen? Talán ez a jövőm? Azt nem fogom hagyni! Soha!
-Mina. -ül le mellém Nicol. -Minden rendben?
-Persze csak rosszat álmodtam. -mosolygok rá. -Már ki is csengettek?
-Nem vall rád, hogy elalszol órán. Főleg nem ennél a tanárnál.
-Nem aludtam jól az este. Nem láttad Willt? -terelem másodszorra is a témát remélem most már sikerrel.
-Willt? Nem, de megkereshetjük. -ugrik fel azonnal, én pedig összébb húzom magam, nehogy rám lépjen. Tudtam, hogyha a bátyámat megemlítem, másra sem tud majd gondolni. Mivel lassan kezdtem felállni, ezért megragadott és olyan erővel húzott fel, hogy majdnem orra estem.
Ősz ide vagy oda, nagyon jó idő volt. Nagy szünetbe általában az összes diák a folyosón vagy az udvaron van. Mégsem találtuk sehol William-et. Felmentünk a termükbe, de semmi, a csarnokban sem találtuk. Will a menő végzősök közé tartozik szóval nem tűnhet el csak úgy. Aztán mint a villámcsapás jutott eszembe még egy hely ahol lehet. -Parkoló. -mondtuk egyszerre barátnőmmel. Az egész iskolát átszelve, már levegő után kapkodva, de kiértünk a suli elé. Ekkor végre megpillantottam a piros-fehér egyen pulcsis fiút. Sosem vették le az iskola foci csapatának a pulóverét. Tipikus amerikai középiskola volt a miénk. Tökéletesen látszódott a hierarchia a diákok között. Voltak az iskola nagymenői, a focisták, élükön William Jones, alattuk a pompon lányok, akik sosem voltak 5 méternél távolabb a srácoktól, aztán jöttünk mi, az átlagos diákok. Ellenben a bátyámmal, én nem szerettem a nagy felhajtást körülöttem. Szerettem az árnyékban meghúzni magam. Legalább az iskolában nyugodt, átlagos életet élhettem.
Láttam Nicolon, feszengve közelíti meg Willt. Még a hülye is látja, hogy belezúgott, csak az a majom, nem veszi észre egyedül. A fiúk William kocsijánál beszélgettek. Már messziről lehetett hallani, ahogy a cuki kis pompon lányok minden idióta viccnek szánt beszóláson vihognak. Már engem idegesített, aki csak annyi időt tölt velük, hogy elmegy mellettük a folyosón, nem értem ezek a gorillák hogy bírják.
-Sziasztok. -értünk oda.
-Hugi! -örült meg testvérem. -Hát te? Mizujs?
-Te, Jones. Mikor húzhatom meg a húgodat? -röhögött az egész társaság.
-Majd ha meghúztam a tiédet. -kacsintott oda, majd kézen fogott és elsétáltunk onnan.
-Mennyire buta már. -szólalt meg Nicol.
-Ne is foglalkozzatok vele, esélye sincs. Na de miért jöttél? Baj van?
-Jajj nem dehogy, csak...
-Amúgy ti este bulizni voltatok? -folytja belém a szót barátnőm. Will értetlen fejjel várja, hogy folytassa. -Ma elaludt órán. Nem értem engem miért hagytok otthon ilyenkor. -kuncog egy kicsit, de miután észre veszi, hogy Will nem nevet abbahagyja. -Rosszat mondtam? -már szólni akartam, de megszólalt a telefonja. -Bocsi. -felvette és elindult az iskolába.
-Micsoda véletlen, hogy pont most hívták. -mosolygok rajta, de Will rezzenéstelen arca arra enged következtetni, hogy ez az ő műve. -Te voltál?
-Rémálmod volt?
-Igen, de... -megragad és az én kocsim felé húz, ami a parkoló túloldalán van, messze az emberektől.
-Tudod, hogy ez nem normális?
-Az egész életem nem normális. -rántom ki karomat övéi közül. -Szerinted olyan jó dolog minden este rettegve lefeküdni, mert tudod milyen álmod lesz? Azt hiszed élvezem ezt az életet?
Will félve nézett körül, nehogy bárki meghalljon bennünket. -Nem csak te neked MÁS az életed.
-Te mégsem álmodod ugyanezt! -itt elhallgatott. -Sajnálom, csak fáradt vagyok. -közelebb jött hozzám, és megölelt. Jól esett a közelsége, mindig megnyugtat. Van, hogy nem kell a mágia, hogy kikapcsoljuk egy kicsit.
-Meddig vagy? -tolt el magától, hogy a szemembe nézzen.
-Lehet itt maradok, hogy a könyvtárba megírjam a leckét.
-Te még mindig a lecke miatt aggódsz? -kócolta össze a hajam.
-Á, ne már Will. -nevettem én is. -Amúgy meg, ha nem esett volna le, kocsival vagyok.
-Minek is jöttél amúgy azzal? Én is elhoztalak volna.
-Tudom de Nic-ért mentem.
-Pff. Fél vagy mi? Nem harapok. Holnaptól én hozlak titeket.
-Aztán mit szólnak a cicuskáid, ha meglátnak két lánnyal? -vontam fel egyik szemöldököm, és vigyorogtam mint egy tejbetök.
-Azt hogy milyen szerencsések vagytok. -húzta fel az orrát jó magasra, majd a suli felé indult. Szem forgatva szaladtam utána, és egy jó nagyot csaptam a hátára.
-Áá! Ez fájt. -sipítozott mint egy kis csitri.
-Ja, mielőtt elfelejtem, legközelebb ne használd az erődet, meg tudom oldani én is, anélkül, hogy használnám. -csak sóhajtott egyet és a banda felé sétált.
-Jones, haver. -jött oda Lynch.
-Nem adom. -tolt a háta mögé a bátyám.
-Kérlek, vigyázok rá. -értetlen fejjel álltam mögötte. Ez tényleg ennyire idióta? -Nem fog fájni, ígérem. -intézi felém szavait. Ezek hallatán kilépek a bátyám takarásából, és már elküldeném a halál náthás...nos igen, oda, de a pompon lányok vezetője odajön hozzánk.
-Jajj de édes, a kis Wilhelmina még nem volt együtt senkivel? -vigyorog rám, majd Lynch vállára teszi a kezét és folytatja. -Ronan lesz a megfelelő az első együtt léthez. Figyelmes és óvatos.
-Te már csak tudod ugye? Ki maradt ki a listádról? Ha jól tudom csak a bátyám nincs rajta.
-Nem is leszek! -vágja oda Will. -Miért nem jó neked Cassandra? -fordul az idióta felé. -Vagy nem volt elég jó?
-Hát nem is tudom haver, voltam jobbal is. -Cassandra feje olyan vörös volt mint egy paradicsom, de nem azért mert zavarba lett volna, hanem mert olyan dühös lett, hogy már láttam a füstöt a fülén szállingózni. Én csak nevetni tudtam az egészen. A lány toporzékolni kezdett, majd dobbantott egyet és gyors léptekben felszívódott. Ilyen jót rég nevettem.
-Nem fog haragudni rád? -kérdeztem tesómtól.
-Az óra után úgyis visszajön. -sóhajtott egyet. -Bocsi Lynch, de Minát nem kapod meg. -Ronan megrántotta a vállát, majd közel hajolt hozzám és a fülembe súgta: Még találkozunk.
-Miért is vagytok a suli előtt?
-Hát nem hallottad? -csodálkozott az egyik fiú. -Új diákok jönnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése