2. fejezet

-Új tanulók? -érdeklődtem, majd a bátyám felé fordultam. -Ez csak nekem furcsa? -erre ő csak megforgatta a szemeit és a fejemben hallottam válaszát. "Ne komplikáld túl a dolgokat. Volt már rá példa, hogy ilyenkor jött egy csaj." Fújtattam. Nem gondolom túl, csak óvatos vagyok. Sértődötten duzzogtam magamban tovább, miközben a körülöttem lévők folytatták a beszélgetést, de én csak a szájuk mozgását láttam, a gondolataim viszont elnyomták a külvilágot. Lehet, hogy mégis parázok a dolgon, de sosem lehet tudni mi áll a háttérben.
Anyáék halála után megrendült a bizalmam az emberek felé. Négy éves voltam, amikor a szüleim gyilkosa, egy közeli barátjuk, megölte őket. Ne csodálkozzon senki, hogy nem bízom az emberekben. Ez az oka annak is, hogy félek az új diákok miatt. Mindig, mikor új évfolyam jön az iskolába, ilyen érzések vannak bennem. Legbelül tudom, hogy semmi nem történhet. Sem én, sem a bátyám nem használjuk az erőnket, még véletlenül se vonjuk fel magunkra a figyelmet. Jó, igen, az ilyen apró kis hókusz-pókusz  még belefér, de ezeket a nagyobb varázslatokat nem használjuk. Nem csak a saját biztonságunk miatt, de nagybátyánk miatt sem. Így is éppen elég nagy kockázatot vállalt miattunk, hogy magához vett minket, és emiatt hálával tartozunk neki. Ennek ellenére a tesóm mégse figyel oda mindenre. "Odafigyelek, de ilyen baromság miatt nem fogok feleslegesen izgulni." Hatalmasra nyitottam a szemem. Ezek szerint hangosan gondolkodtam. Ha elkap a hév, vagy ideges leszek illetve eluralkodik rajtam valami erős érzelem, akkor nem figyelek oda, hogy magamban tartsam a gondolataimat, és lehetővé teszem, hogy olyanok mint én, meghallják.
A csengő hangos rikácsolására ijedten ugrottam meg. Teljesen kizökkentett és így visszatértem a valóvilágba.
Nekem, mint egy átlagos diáknak pontosnak kell lennem. Nekem nem nézik el, hogyha kések. Se pompon lány, se focista nem vagyok. Ez a kiváltság, hogy akkor jönnek órára amikor akarnak, nekem nem adatik meg. Szóval elköszöntem a többiektől és a második emeleti biológia terembe siettem. Nicol még mindig telefonált. Will elfeledkezett róla, így segítettem barátnőmön.
A közeli Funditok, mint én és a bátyám, tehát mivel mi testvéri kapcsolatban vagyunk egymással, befolyásolni tudjuk egymás kisebb varázslatát. Lefordítva tehát annyi a lényege az egésznek, hogy amire mindketten képesek vagyunk azt kezelhetjük, viszont az egyéni képességeinket senki nem tudja megváltoztatni.
Lehuppantam Nicol mellé és a padban kezdtem kutatni.
-Rosszat mondtam? -fordult felém aggódó tekintettel. Teljesen kiment a fejemből.
-Nem, dehogy. Csak nem akartam ilyen hülyeséggel fárasztani. - Nicol ismét szólásra nyitotta a száját, de szerencsémre a biosz tanár megérkezett, a szokásos tíz perces késésével. Természetesen, ahogy szokta, köszönés nélkül kezdett bele az órába. Már éppen előkotortam volna a füzetemet, mikor az ajtó kopogás nélkül kinyílt. Először egy hatalmas lepellel letakart, jól megrakott kis kocsit pillantottam meg, majd az iskola öreg, mogorva gondnokát. Az idős Olsen bácsi betolta a szekerót, amit a tanárunk hálás köszönettel fogadott. Miután a gondnok bevágta maga mögött az ajtót, Mr. Bulkay hatalmas vigyorral az arcán felénk fordult. Rosszat sejtek.
-Végre eljött a pillanat, amikor szórakozhatunk is, megspékelve egy kis anatómiával. -tartott egy kis hatás szünetet és így folytatta: -Ezek a tünemények fogják önöket játékra hívni. -odalépett a kocsihoz, és a takaró alól egy ketrecet húzott elő, majd az asztalra tette. -Íme Béka Béla és társai. -fedte fel a kocsi tartalmát. -Kérek mindenkit, válasszon egy párt és jöjjenek ki egy békáért. Ma boncolunk! -tapsikolt örömében. Az egész osztály, főleg a lányok sikongatni és fújogatni kezdett. Velük együtt mi is. Nicol undorral az arcán sétált ki a tanári asztalhoz. Amíg ő a békára várt, addig én előpakoltam a padunkból a köpenyeinket, valamint átvettem egyik osztálytársamtól a boncoláshoz szükséges eszközöket. Maga a tudat, hogy egy élőlényt fogunk perceken belül felvágni, kikészített. Normális emberként is kiakadnék, de mivel egy Fundit vagyok, rendelkezek olyan képességgel, hogy a frissen elhunyt lelkét látom. Ilyenkor izzik a testem, fájdalom jár át és ami a legrosszabb, a torkom lüktet, feszül és sikítozni kezdek. Lélekdalnak hívják. Így búcsúztatják a női Funditok az elhunytat. Az emberek tényleg fülsiketítő sikoltozásnak hallják ellenben a férfi Funditokkal. Ők odavannak érte. Számukra ez a legszebb dal. Megbabonázza őket ez az ének.. Életemben először a szüleim halálakor énekeltem. A nagybátyám mesélte, hogy a saját gondolatait nem hallotta annyira hangos voltam. Fájt a feje, minden baja volt, de a bátyámnak meg se kottyant. Csillogó szemekkel bámult. Bár erre Will nem emlékszik. Azt mondja, sose hallott még énekelni, és én sem emlékszem arra az estére. Sőt, a szüleim halála előtti időszakra egyáltalán nem emlékszünk. Aztán elkövettem egy hibát. Még általánosba jártam, amikor úgy döntöttem, nem a megszokott úton megyek haza. Én hülye, egy hosszabb utat választottam. Útba esett hazafelé a temető. Nem kellett bemennem, így is a másik oldalon sétáltam, amikor borzasztó fájdalom nyílalt a torkomba. Égett szó szerint az egész testem. Öklendezni kezdtem, minta hánynom kellene. Fel is készültem rá, de a várt eredmény helyett visítani kezdtem az utca kellős közepén. Betapasztottam a fülemet, de még így is borzalmasan hangos voltam. Nehezen vettem levegőt, fájt a torkom és a fülem is. Megijedtem hiszen akkor még fogalmam sem volt, hogy mi ez. A fejemet a temető irányába fordítottam, és amit akkor láttam megrémisztett. Az egész hátborzongatóan fényleni kezdett. Olyan volt, mintha egyenesen felém jönnének. A könnyeim eleredtek, és mindent megpróbáltam, hogy abbamaradjon. Csipkedtem magam, a hajamat téptem, majd igyekeztem becsukni a számat. Minden erőmet bevetve nyomtam felfelé az állkapcsomat és próbáltam lenyelni a sikolyt. Aztán hirtelen vége lett. A fény elhalványult, a sikoly pedig visszakúszott a lelkem mélyére. A Nap ismét felragyogott, és akkor vettem észre a körülöttem lévő tömeget. Mindenki ijedten bámult rám. Mint akik szellemet látnának bennem. Mondanom sem kell, hogy miután észhez tértem hazáig rohantam. Attól a naptól fogva tudok erről a fantasztikus képességemről, amit a hátam közepére sem kívánok. Olyan vagyok mint egy ébresztő óra, csak én nem azért jelzek mert ideje felkelni, hanem mert meghalt valaki. A halál hírnökének is nevezhetném magunkat.

Viszont, állatokért nem visítok eszeveszettül, szóval nyugodtan boncolhatok. Éljen!
Lassan kipakoltam a késeket és a csipeszeket, majd kimentem két pár gumikesztyűért. Mire visszaértem Nic a helyén ült már, sajnálkozó tekintettel bámulva szegény állatra. Azt leszámítva, hogy mindketten undorodunk tőle, szomorkodva néztük a kétségbeesett kis fejét. Nem akarom bántani. Senkinek nem ártottak ezek a békák, akkor meg miért végezzünk velük?
-Kérem a pár egyik tagját, készítse elő a fiolát. -adta utasításba a tanár. Fiola? Ebbe méreg van? Vagy altató? Sokat fog szenvedni? Vagy egyszerűen csak elalszik?
-Mina? -bök oldalba barátnőm. Üres tekintettel bámulok rá. -Melyik legyen? -rám teszi egyik kezét és biztatóan simogat.
-Bocsi, mit is kérdeztél?
-Beadod neki, vagy inkább boncolsz? -kérdezi, és reménykedik, hogy a boncolást választom.

Miután az a cucc hatott, elkezdhettem a munka rám eső részét. Nicol hálásan pislogott rám amiért elvállaltam. Szerintem menten rosszul lett volna amint a kezébe veszi a kést. Lehet, hogy ez most bután és furcsán fog hangzani, de élveztem. Úgy éreztem magam, mintha orvosira járnék.
Az óra vége felé megérkeztek a tanárok kedvencei. Nem zavartatták magukat, hogy az órának lassan vége, a helyükre mentek és megzavarva minket a munkába, beszélgetni kezdtek. Nem igazán érdekelt miről folyik az eszmecsere, de Nicol más volt. Hála neki mindig tudtam mindenről.
-Te, hallod mit mondott Cassandra? -bökte meg a bal kezem, amiben a kést tartottam, és majdnem megvágtam magam.
-Te, nem. -válaszoltam kissé ingerülten.
-Azt mondta, hogy a két srác irtó helyes. -vigyorgott és idiótán húzogatta a szemöldökét.
-Milyen két srác? -tettem le mindent ami a kezembe volt.
-Ajj, Istenem. Akik most jöttek. És az egyik az osztálytársunk lesz. -tapsikolt halkan, nehogy lebukjon, hogy hallgatózik.

Az óra hátralévő részében Nic információkért küzdött, én pedig a boncolást álcázásnak felhasználva, gondolkodni kezdtem.
Kik ezek a fiúk? Miért van olyan rossz előérzetem velük kapcsolatba? Vagy megint csak a hülyeségem játszik velem? 

1.fejezet

Tombolt a vihar. Akármennyire is koncentráltam, nem tudtam még csak csillapítani sem. Kevés voltam ehhez. Végre itt állok, végre elértem a célomat, megtaláltam szüleim gyilkosát, mégsem csináltam semmit. Hihetetlen volt és bénító. Teljesen magamba roskadtam és nem akartam elhinni. Az ereje vagy százszor hatalmasabb volt mint az enyém. Talán ha a bátyám velem lenne, bár nem, még akkor se tudnám legyőzni. Erről jut eszembe, hol van Will? Annyira lefoglalt a vihar, hogy én vagyok a középpontban, hogy elvesztettem őt. Vagy velem se volt?

Óriási porfelhő közeledett felém. Nem volt időm elfutni, ezért karommal eltakartam az arcom, legalább a szemembe ne menjen. A következő pillanatban a Nap sugarai melegítették a testem. Átjárta minden porcikámat. Aztán valaki megfogta a kezem, a hangja kellemes és lágy volt, boldogsággal telt meg a szívem szavai után. A Nap erősen sütött és nem láttam az arcát. Csak fehér, semmi más. Mintha mindent kiradíroztak volna és én csak a tiszta lapot látnám. Mintha megvakultam volna. Ekkor jöttem rá, hogy teljesen vak vagyok. A szívem kavics méretűre zsugorodott, megtelt fájdalommal, hogy már sosem fogom látni az arcát. Már a hangját sem hallottam, és meleg keze után a hideget éreztem csak a bőrömön. Itt hagyott.

A következő pillanatban a bőröm mintha égne, olyan akár a forró tűz. Mindent a vörös árnyalata uralt, a falakat, a padlót és a tárgyakat is. Felemeltem a fejem, ekkor elöntött a méreg. A vérem izzani kezdett és úgy éreztem, jobban égek akár a körülöttem lévő fák. A szüleim, a bátyám, de még ő is kifeszítve lógott. William lassan rám emelte tekintetét és ezt mondta: Figyelmeztettelek, mi lesz, ha elér a halál szele. Aztán itt el is hallgatott. Egy női alakot láttam a lángok mögül, kezében egy hosszú tárgyal, talán lándzsával. Felemelte, hátra lendítette és Will felé dobta. Mozdulni akartam, de a láncok amik a falhoz szegeztek nem engedtek. A lándzsa egyenesen a szívébe landolt. Bátyám még így is, a halál küszöbén, tűrte a sorsát. Nem adta meg az örömet, hogy lássák szenvedni. Feje lassan hanyatlott le, teste pedig elernyedt akár a családom többi tagjáé. A nő vészesen közeledett. De nem felém, hanem hozzá. Hozzá, akit meg kellett volna védenem, de nem tudtam. Előrántott egy kést, mondott valamit, majd a nyakához emelte. Sikítozni kezdtem, rángatni a láncokat, a védelmére sietni. A könnyeim marták az arcomat. Kérleltem, hogy ne bántsa de meg sem hallott. Belemarkolt a hajába, és hátra húzta a fejét. Szemei csukva voltak, szája felrepedt, arcát több kék-zöld foltok borították. A pólója széttépve, csak egy két darab takarta vérző testét. Remegtem a félelemtől, hogy bántani fogja. A kést elemelte a nyakától. Kezdtem azt hinni, hogy elengedi. Kinyitotta a szemét és rám nézett. Minden érzelem keveredett a tekintetében. Félelem, csalódottság, szégyen, szomorúság és vágy. Száját szólásra nyitott, heves szívveréssel vártam, hogy mondjon valamit, de ekkor a kés meglendült. Csak az arcát láttam, ahogy hangtalanul üvölt. A következő képen a nő előttem állt, kezében az ő szívével, és nevetett rajtam, ahogy mindenkit elvesztettem akit szerettem, és láttam szerelmemet meghalni.


-Áááá! -sikítottam és ugrottam fel.
-Miss Jones, azonnal távozzon! -rivallt rám a tanár és az ajtó felé mutatott.
Az osztály hangosan nevetett rajtam, még Nicol is kuncogott, miután megnyugodott, hogy a frászt hoztam rá az előbb. Remegő lábakkal álltam fel és sétáltam ki a teremből. Egyenesen a hátsó udvarra mentem. Leültem az iskola tövébe és a focipálya mögötti sűrű erdőt bámultam.
Mi volt ez az álom? Nem ez volt az első, hogy erről álmodok. Bárhogy próbálok másra gondolni lefekvés előtt, mindig ez az egy rémálmom jön elő. Először megtalálom a szüleim gyilkosát, de valami mégis furcsa, aztán a következő kép, hogy vele vagyok, a harmadik, hogy Will a halál szeléről beszél. Egyáltalán mit jelent ez? Semmi értelme nincsen. Ha megkérdezem tőle, nem tudja, még életében nem találkozott ezzel. Pedig a mi életünk nem éppen hétköznapi. És végül Ő. Akit még életemben nem láttam, és akárhányszor felébredek nem emlékszem az arcára. De még most is görcsökben van a gyomrom, ha rá gondolok. Nem tudom ki ő, de szeretem. Ijesztő. Álmodok egy fiúval, akiről azt se tudom, hogy létezik e egyáltalán. A nő arcát is homály fedi, de a nevetését ezer közül is felismerem.
Nem értem, az egész nem megy bele a fejembe. Miért álmodom ezt? Mit jelentsen? Talán ez a jövőm? Azt nem fogom hagyni! Soha!
-Mina. -ül le mellém Nicol. -Minden rendben?
-Persze csak rosszat álmodtam. -mosolygok rá. -Már ki is csengettek?
-Nem vall rád, hogy elalszol órán. Főleg nem ennél a tanárnál.
-Nem aludtam jól az este. Nem láttad Willt? -terelem másodszorra is a témát remélem most már sikerrel.
-Willt? Nem, de megkereshetjük. -ugrik fel azonnal, én pedig összébb húzom magam, nehogy rám lépjen. Tudtam, hogyha a bátyámat megemlítem, másra sem tud majd gondolni. Mivel lassan kezdtem felállni, ezért megragadott és olyan erővel húzott fel, hogy majdnem orra estem.

Ősz ide vagy oda, nagyon jó idő volt. Nagy szünetbe általában az összes diák a folyosón vagy az udvaron van. Mégsem találtuk sehol William-et. Felmentünk a termükbe, de semmi, a csarnokban sem találtuk. Will a menő végzősök közé tartozik szóval nem tűnhet el csak úgy. Aztán mint a villámcsapás jutott eszembe még egy hely ahol lehet. -Parkoló. -mondtuk egyszerre barátnőmmel. Az egész iskolát átszelve, már levegő után kapkodva, de kiértünk a suli elé. Ekkor végre megpillantottam a piros-fehér egyen pulcsis fiút. Sosem vették le az iskola foci csapatának a pulóverét. Tipikus amerikai középiskola volt a miénk. Tökéletesen látszódott a hierarchia a diákok között. Voltak az iskola nagymenői, a focisták, élükön William Jones, alattuk a pompon lányok, akik sosem voltak 5 méternél távolabb a srácoktól, aztán jöttünk mi, az átlagos diákok. Ellenben a bátyámmal, én nem szerettem a nagy felhajtást körülöttem. Szerettem az árnyékban meghúzni magam. Legalább az iskolában nyugodt, átlagos életet élhettem.
Láttam Nicolon, feszengve közelíti meg Willt. Még a hülye is látja, hogy belezúgott, csak az a majom, nem veszi észre egyedül. A fiúk William kocsijánál beszélgettek. Már messziről lehetett hallani, ahogy a cuki kis pompon lányok minden idióta viccnek szánt beszóláson vihognak. Már engem idegesített, aki csak annyi időt tölt velük, hogy elmegy mellettük a folyosón, nem értem ezek a gorillák hogy bírják.
-Sziasztok. -értünk oda.
-Hugi! -örült meg testvérem. -Hát te? Mizujs?
-Te, Jones. Mikor húzhatom meg a húgodat? -röhögött az egész társaság.
-Majd ha meghúztam a tiédet. -kacsintott oda, majd kézen fogott és elsétáltunk onnan.
-Mennyire buta már. -szólalt meg Nicol.
-Ne is foglalkozzatok vele, esélye sincs. Na de miért jöttél? Baj van?
-Jajj nem dehogy, csak...
-Amúgy ti este bulizni voltatok? -folytja belém a szót barátnőm. Will értetlen fejjel várja, hogy folytassa. -Ma elaludt órán. Nem értem engem miért hagytok otthon ilyenkor. -kuncog egy kicsit, de miután észre veszi, hogy Will nem nevet abbahagyja. -Rosszat mondtam? -már szólni akartam, de megszólalt a telefonja. -Bocsi. -felvette és elindult az iskolába.
-Micsoda véletlen, hogy pont most hívták. -mosolygok rajta, de Will rezzenéstelen arca arra enged következtetni, hogy ez az ő műve. -Te voltál?
-Rémálmod volt?
-Igen, de... -megragad és az én kocsim felé húz, ami a parkoló túloldalán van, messze az emberektől.
-Tudod, hogy ez nem normális?
-Az egész életem nem normális. -rántom ki karomat övéi közül. -Szerinted olyan jó dolog minden este rettegve lefeküdni, mert tudod milyen álmod lesz? Azt hiszed élvezem ezt az életet?
Will félve nézett körül, nehogy bárki meghalljon bennünket. -Nem csak te neked MÁS az életed.
-Te mégsem álmodod ugyanezt! -itt elhallgatott. -Sajnálom, csak fáradt vagyok. -közelebb jött hozzám, és megölelt. Jól esett a közelsége, mindig megnyugtat. Van, hogy nem kell a mágia, hogy kikapcsoljuk egy kicsit.
-Meddig vagy? -tolt el magától, hogy a szemembe nézzen.
-Lehet itt maradok, hogy a könyvtárba megírjam a leckét.
-Te még mindig a lecke miatt aggódsz? -kócolta össze a hajam.
-Á, ne már Will. -nevettem én is. -Amúgy meg, ha nem esett volna le, kocsival vagyok.
-Minek is jöttél amúgy azzal? Én is elhoztalak volna.
-Tudom de Nic-ért mentem.
-Pff. Fél vagy mi? Nem harapok. Holnaptól én hozlak titeket.
-Aztán mit szólnak a cicuskáid, ha meglátnak két lánnyal? -vontam fel egyik szemöldököm, és vigyorogtam mint egy tejbetök.
-Azt hogy milyen szerencsések vagytok. -húzta fel az orrát jó magasra, majd a suli felé indult. Szem forgatva szaladtam utána, és egy jó nagyot csaptam a hátára.
-Áá! Ez fájt. -sipítozott mint egy kis csitri.
-Ja, mielőtt elfelejtem, legközelebb ne használd az erődet, meg tudom oldani én is, anélkül, hogy használnám. -csak sóhajtott egyet és a banda felé sétált.
-Jones, haver. -jött oda Lynch.
-Nem adom. -tolt a háta mögé a bátyám.
-Kérlek, vigyázok rá. -értetlen fejjel álltam mögötte. Ez tényleg ennyire idióta? -Nem fog fájni, ígérem. -intézi felém szavait. Ezek hallatán kilépek a bátyám takarásából, és már elküldeném a halál náthás...nos igen, oda, de a pompon lányok vezetője odajön hozzánk.
-Jajj de édes, a kis Wilhelmina még nem volt együtt senkivel? -vigyorog rám, majd Lynch vállára teszi a kezét és folytatja. -Ronan lesz a megfelelő az első együtt léthez. Figyelmes és óvatos.
-Te már csak tudod ugye? Ki maradt ki a listádról? Ha jól tudom csak a bátyám nincs rajta.
-Nem is leszek! -vágja oda Will. -Miért nem jó neked Cassandra? -fordul az idióta felé. -Vagy nem volt elég jó?
-Hát nem is tudom haver, voltam jobbal is. -Cassandra feje olyan vörös volt mint egy paradicsom, de nem azért mert zavarba lett volna, hanem mert olyan dühös lett, hogy már láttam a füstöt a fülén szállingózni. Én csak nevetni tudtam az egészen. A lány toporzékolni kezdett, majd dobbantott egyet és gyors léptekben felszívódott. Ilyen jót rég nevettem.
-Nem fog haragudni rád? -kérdeztem tesómtól.
-Az óra után úgyis visszajön. -sóhajtott egyet. -Bocsi Lynch, de Minát nem kapod meg. -Ronan megrántotta a vállát, majd közel hajolt hozzám és a fülembe súgta: Még találkozunk.

-Miért is vagytok a suli előtt?
-Hát nem hallottad? -csodálkozott az egyik fiú. -Új diákok jönnek.